|
 Hidat verni Kelet és Nyugat rovarászai között – ez volt a jelszava Ljubomir Penev bolgár biológusnak, amikor másodmagával 1994-ben megalapította a Pensoft Publishers Könyvkiadót. A Pensoft Publishers fennállása óta már jónéhány alapvetésnek számító mű kiadásával örvendeztette meg az entomológusokat, közülük is leginkább a futóbogarakkal foglalkozó szakembereket. A kiadó és a hollandiai székhelyű tekintélyes European Invertebrate Survey gondozásában ez év márciusában impozáns kivitelű könyv látott napvilágot az Európában élő Carabus-fajokról. A munka összegezi és rendszerezi a témában napjainkig felhalmozódott óriási tömegű információt, kezdve a nevezéktantól, az elterjedési adatokon át a konzerváció-biológiai problémákig. Az új adatokat is közlő 512 oldalas nagy méretű könyv főleg a három szerkesztő, Hans Turin holland, Ljubomir Penev bolgár, illetve Achille Casale olasz entomológusok munkája, akik nemzetközi hírnevüket elsősorban a futóbogarak kutatásában elért eredményeiknek köszönhetik. Rajtuk kívül még 11 személy (E. Arndt, Th. Assmann, B. Březina, M. Brückner, O. Kryzhanovskij, K. Makarov, M. Marciniak, D. Mossakowski, F. Prüser, Szél Gy. és F. Weber) szerzőként működött közre a jelen munka megírásában.
A Carabus-könyv tíz fő fejezetre oszlik. A bevezetésből megtudhatjuk, hogy maga a Carabus, illetve görögösen "karabos" kifejezés görögül szarvas bogarat jelent. Linné a Systema Naturae X. kiadásában közölt genusznévvel azokat a viszonylag hosszú csáppal rendelkező bogarakat jelölte, melyeket ma a futóbogarak családjába sorolunk. A nagy svéd botanikus genuszai egyébként ma sok esetben családnak felelnek meg. A holarktikus elterjedésű Carabus-genusz mintegy 800 ma ismert fajából a szerzők 132 európai fajt tárgyalnak. A Kaukázus és a Kanári-szigetek faunája nem szerepel munkájukban. A Carabus- genusz a gyűjtők körében ma is az egyik legnépszerűbb bogárcsoportnak számít, a csoport fajai a nagy múzeumi gyűjteményekben is szép számmal vannak képviselve. A pontosan felcédulázott példányok adatainak, így például a lelőhelyeknek és az élőhelyeknek a számbavétele sokféle értékelésnek lehet a kiindulópontja.
Fontos fejezet a fajok és alfajok listája, ahol a szerzők mintegy 2000 nevet adnak meg, köztük számos szinonímát is. Érdekes, hogy a fajok elhatárolása szempontjából a Casale-féle felfogás mennyire eltér, a szintén 2003-ban megjelent palearktikus katalógus álláspontjától. A violaceus-germari, vagy a variolosus-nodulosus párok esetében például a jelen könyv önálló fajokról beszél, amíg a Löbl-Smetana katalógus egymás alfajaiként értelmezi az említett taxonokat. De említhetnénk a Morphocarabus szubgenusz Kárpát-medencei fajait is. Amíg a Carabus-kézikönyvben az excellens, scheidleri, rothi, zawadzkii, hampei, comptus, és kollari különálló fajok, a katalógus szerint csak az első három taxonnak van faji rangja, a többi alfaj. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy a clathratus-clatratus, illetve az arcensis-arvensis írásmód tekintetében szintén nincs egyetértés a csupán néhány hónap eltéréssel napvilágot látott két monumentális munka szerzői között.
A harmadik és negyedik fejezet kulcsot ad az imágók, illeve a lárvák meghatározásához. Az imágók esetében külön kulcs tartalmazza a szubgenuszokat. Bár a lárvák morfológiáját már régóta számos szakember tanulmányozta, az európai Carabus-faunának mégis csak mintegy 75 százalékát lehet lárva alakban biztonsággal meghatározni. A lárvák meghatározását a jelen munka számos részletrajz közreadásával segíti.
A 130 oldalt kitevő legnagyobb fejezet, a fajok részletes jellemzését adja meg elterjedésük, élőhelyük, életmódjuk, biológiájuk és természetvédelmük szempontjából. Ebben a részben a szerzők a meglévő adatok összegyűjtésén kívül saját új eredményeiket is közölték. A fajok biológiájáról és ökológiájáról szóló hatodik fejezetben többek között a Carabus-ok szaporodásáról, táplálkozásáról, kémiai védekezésről, napi és éves ritmusáról, élősködőiről valamint hibridizációjáról kaphatunk képet.
Szintén számos új eredményt tartalmaz a törzsfejlődéstani fejezet, amelyben a szerzők a lárvális morfológia, az ivarszerv-vizsgálatok valamint a mitokondriális DNS elemzése alapján bizonyítják, hogy a Carabus monofiletikus csoportnak tekinthető.
Nagy terjedelmet szánt a három szerkesztő-szerző a biogeográfiai résznek, ami már csak azért sem csoda, mert a 20. század állatföldrajz-tudományának vezéralakjai részben éppen a futóbogár-specialisták közül kerültek ki, mint Darlington, Franz, Holdhaus, Jeannel, Lindroth és Krüzsanovszkij. Az állatföldrajzi elemzések persze elképzelhetetlenek a ma élő fajok elterjedésének pontos ismerete nélkül. Ebben a tekintetben elévülhetetlen érdemeket szerzett az alapköveket lerakó Stefan Breuning, aki az 1932 és 1937 között publikált 1600 oldalt is meghaladó monográfiájában első ízben készített elterjedési térképeket a világ Carabus-fajairól. Az állatföldrajzi fejezet bevezetőjéből kiderül, hogy Kína a Föld Carabus-fajokban leggazdagabb helye, nem kevesebb, mint 326 fajt mutattak ki ebből a régióból, melyeknek ráadásul a 94 százaléka endemizmus. A szerzők Európát 11 részre osztották fel, hazánk nagyobb része a pannon-kárpáti, kisebb nyugati része pedig a nyugat-közép-európai szubrégióra esik. Ez a szubrégió a maga 58 fajával a legfajgazdagabb, amíg Izlandon csupán egyetlen faj, a Carabus problematicus honos. A biogeográfiai fejezet értékes részét képezi az a száz szelvénytérkép, melyek Európa kisebb tájegységeinek jellemző Carabus-fajait mutatják be a magasság, illetve a növénytársulás függvényében. Hazánkból a szerzők az Aggteleki-karszt, illetve a Szatmár-Beregi sík faunáját jelenítik meg ilyen módon.
A könyv kilencedik fejezete a konzerváció-biológiával foglalkozik. A szerzők a különféle Carabus-fajok, mint például a nodulosus, intricatus, hungaricus megritkulásának okait az egyes élőhelytípusok eltűnésében, degradációjában, feldarabolódásában, az inszekticidek használatában keresik. A gyűjtőtevékenység szerintük a kiterjedtebb élőhelyeket benépesítő, nagyobb populációval rendelkező fajokat egyáltalán nem veszélyezteti, mivel esetükben az éves fluktuáció jelentősen meghaladja a talajcsapdák által fogható egyedek mennyiségét. A kis méretű populációkat ezzel szemben az intenzív gyűjtés könnyen végeszélybe sodorhatja.
Végül a munka tizedik fejezete áttekinti, tömören öszefoglalja az előzőekben kifejtett gondolatokat, tényeket. Megtudhatjuk belőle, hogy a Carabus-kézikönyv megírásának gondolata Turin és Penev fejében vetődött fel 1989-ben. Az első lépés az imágók és lárvák határozókulcsának megírása volt, amely Krüzsanovszkij és Casale, illetve Arndt és Makarov feladata volt. Az időközben elavult Breuning-féle rendszert a francia Deuve és a japán Ishikawa a bogarak hím ivarszervének morfológiai vizsgálatával új alapokra helyezte. A régóta használt és jól ismert nevek esetében a tradíciót, tehát a stabilitást helyezték előtérbe, egyébként az esetek többségében a prioritás szabályainak megfelelően jártak el. Az európai fajok határozókulcsa eredeti munka, mely így, teljességében korábban még sehol sem jelent meg. A szerzők a kulcs felépítésekor elsősorban a gyakorlati használhatóságot tartották szem előtt. A biogeográfiai fejezetben a jelenkori elterjedési mintázatokon kívül helyet kaptak a paleontológiai eredmények is. Ez utóbbiak alapján úgy tűnik, hogy Észak-Amerika Carabus-faunájának betelepülése Eurázsiából két, időben eltérő hullámban zajlott. A könyv végén a szerzők megállapítják, hogy a molekuláris biológia a jövőben fontos szerepet fog játszani a filogenetikai, szisztematikai és biogeográfiai kérdések tisztázásában, mindazonáltal nélkülözhetetlen maradnak az adatok, melyek a gyűjteményi példányok lelőhelycéduláin találhatók.
Végezetül néhány szubjektív megjegyzés. A Carabus-kézikönyv valóban szintézis a szó nemes értelmében, hiszen a hagyományos elterjedési, élőhelyi, életmódot tárgyaló és morfológiai részek éppúgy aprólékosan kimunkáltak, mint a modern tudomány eszköztárát is felvonultató filogenetikai és klasszifikációs következtetések. A kezdők olvasmányos és szép kiállítású munkát tartanak a kezükben, egy 21. századi "Brehm-könyvet", amelyből kedvenceikről szinte mindent megtudhatnak, ami ma fontosnak számít. Ha tehát valaki a fajok felől közelít, vagyis "utánanéz egy szép bogárnak", az éppúgy nem csalódik, mint aki tisztában akar lenni például a Brit-szigetek, vagy a Kárpátok lucos zónájának Carabus-faunájával. A könyv olvasásakor kiderül, hogy a Carabus-genusz fajait tanulmányozók széles tábora valamint az alkalmazott vizsgálati módszerek sokfélesége, no meg az eddig begyűjtött tengernyi példány, illetve a hozzájuk kapcsolódó óriási ismeretanyag következtében szinte észrevétlenül megszületett egy új tudomány.
Az amatőrök és hivatásosok számára nélkülözhetetlen alapmű e könyv, melyben a tudomány története éppúgy képviselve van, mint az utóbbi évtizedek eredményei, vagy a Carabus-tudomány legkiemelkedőbb művelőinek neve és azok munkái. És nem utolsó sorban megtudhatjuk, hogy hol hiányosak ismereteink, ami lendületet ad és irányt mutat a jövő kutatásainak.
A Turin-Penev-Casale-féle Carabus-kézikönyv összesen 700 példányban jelent meg, ára 95 EUR, ami nagyjából 25 000 forintnak felel meg.
Szél Győző
|
Utolsó kommentek