Vig Károly (2019): A rovartani kutatások története Magyarországon. A kezdetektől a Magyar Entomologiai Társaság alapításáig. Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum, Szombathely, 727 oldal.
Példányszám: 200, ár: 18 000 Ft.

A magyarországi rovartan történetének átfogó és szinte minden részletre kiterjedő ismertetése jelent meg a szombathelyi Savaria Múzeum gondozásában. Már elöljáróban le kell szögezni, hogy ilyen mélységű és terjedelmű zoológiatörténeti munkát nem adtak ki eddig Magyarországon. Ha a természettudományok más ágait tekintjük, talán Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete vagy Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből című hasonló igényességgel, tárgyi tudással és éveken át tartó következetes adatgyűjtéssel létrehozott monografikus műveit említhetnénk. Témailag vitathatatlanul közelebb áll az előbbieknél és címében is kissé emlékeztet Vig Károly munkájára Bognár Sándor: A magyar növényvédelem története a legrégebbi időktől napjainkig (1030–1980) című, 1994-ben megjelent 783 oldalas, szintén rendkívül igényes könyve.

Vig Károly könyvében nyoma sincs a sokszor tapasztalható terjedelmi korlátozásoknak, rövidítéseknek, melyek hátterében többnyire anyagi okok és nem elvi megfontolások állnak. Vagyis a munka teljes mértékben a szerző álmát, illetve elképzelését tükrözi. Rögtön itt az elképesztően gazdag ábraanyaga. Nem csak a bemutatott szakemberek portréja jelenik meg benne nagy bőségben, hanem ritka könyvek címlapját, ábráit, naplókat, leveleket, eredeti dokumentumokat, rovarábrákat, tudományra új fajok típuscéduláját, gyűjteményi dobozokat, üvegcséket és sokféle egyéb tárgyat csodálhatunk meg a kötet lapjain. Emich Gusztáv: A kis lepkegyűjtő című könyvéből a borítón és a címlapon kívül az összes (szám szerint 19) tábla másolata bekerült a kötetbe. De említhetjük Móra Ferenc remekbe szabott írását (A tízaranyas pille regénye), amely teljes terjedelmében megjelenik. A könyv így nemcsak élvezetes és szórakoztató, hanem felhasználóbarát is egyben, hiszen időrabló keresgéléstől kíméli meg az olvasót.

Adódik a szinte megkerülhetetlen kérdés: kinek íródott a könyv, ki a célközönség. Nos, szinte mindenkinek jó szívvel ajánlható, aki a rovarok iránt érdeklődik, vagy egyáltalán örömét leli a szép könyvekben. A szerzőnek nyilvánvaló szándéka volt a gyönyörködtetés, az általa szépnek tartott rovarok és az őket ismertető könyvek, leírások, cikkek minél teljesebb körű ismertetése, bemutatása. A gyönyörködtetve tanítás valójában régi és nemes hagyomány, mely legjobban talán az 1800-as évek elején kiadott (Márton József által magyarra is lefordított) Friedrich Justin Bertuch Természethistóriai képeskönyvében érezhető. A 12 kötetes, 600 színes rézkarcot tartalmazó mű „az ifjúság hasznára és gyönyörködtetésére” íródott, ahogyan hosszú alcímében is olvasható. A másik példa August Rösel von Rosenhof jó fél évszázaddal korábbi Insecten-Belustigung – magyarul szórakoztató rovartan – címet viselő vaskos kötetei. Mindkét munka sajátossága a gazdag és lenyűgözően szép ábraanyag, mely a szöveg nélkül önmagában is élvezhető.

Jelen kötetben a szórakoztató és gyönyörködtető szándék mellett megjelenik egy merőben új szemléletmód is, amellyel a korábbi tudománytörténeti munkákban alig találkozunk. Ez az újdonság részben abban áll, hogy nemcsak a korszak legjelesebb, jól ismert alakjait kell bemutatni, hanem szinte mindenkit, aki nyomot hagyott, akár csak egy-egy érdekesebb faj megfigyelésével, begyűjtésével, tenyésztésével. A szerző egy másik, nem kevésbé eredeti elképzelése, hogy a rovarászat nagy alakjai sokszínűbben, emberi sorsuk tükrében bontakozzanak ki könyvének lapjain, ne csak szakmai tevékenységük fő csapásirányai felől közelítve. A szövevényes életutak és az ezernyi mellékszál kibogozásához, majd ismertetéséhez természetesen szükség volt az eredeti dokumentumok, iratok, levelek tanulmányozására, melyek a Magyar Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Tárában fellelhetők ugyan, de a roppant anyag előkeresése, átnézése, elolvasása rendkívül időigényes feladat. A szerző erre is vállalkozott, így munkája a hagyományos, hol leegyszerűsítő, hol kissé megszépítő ábrázolás helyett sokkal inkább a valós helyzetet tárja az olvasó elé. Részben ez avatja művét forrásértékű és hiánypótló szakkönyvvé, vagyis nem egyszerű kompilációról van szó, melyek többnyire alig mutatnak túl a korábbi összefoglaló műveken.

A nagyalakú, 727 oldal terjedelmű könyv elméletileg az 1637 és 1910 közötti csaknem 300 évet tekinti át. Az időszak határköveit az első magyar szerző által írt rovartani munka (Horváth András: Disputatio Physica de Insectis), illetve a Magyar Entomológiai Társaság, a Magyar Rovartani Társaság elődjének megalapítása tűzi ki. Az időhatárokat persze nem kell túlságosan komolyan venni, hiszen a könyvben sok szó esik – ha csak rövidebb utalások szintjén is – a természettudományok korai képviselőinek nézeteiről, mint Arisztotelész és Plinius, de említhető Gozmány László, Kaszab Zoltán vagy Nagy Barnabás neve is, akik viszont 1910 után születtek. (Igaz, a közelmúlt és a jelen szakemberei elsősorban tudománytörténeti munkásságuk okán kerültek a kötetbe.)

Ha a könyv által érintett időszak körülhatárolása nehéz, a benne megjelenő személyek impozáns sorára ez hatványozottan igaz. Messze nem csak az entomológia, sőt, helyenként az ornitológia és a botanika művelői, specialisták, gyűjtők és kereskedők, hanem többek között költők, írók, politikusok is helyet kaptak a könyvben, mint Goethe, Arany János, Gárdonyi Géza, Móra Ferenc, Kossuth Lajos, Darányi Ignác, akik különleges érdeklődésük folytán hagytak jelet a hazai rovartanban. Ilyen érdekes személy volt Kossuth Lajos, aki hosszú emigrációjában a növények és csigák gyűjtésén túlmenően a magyar növény- és állatnevek képzésével is behatóan foglalkozott és élénk vitát folytatott a kortárs szakemberekkel. Ezek után már meg sem lepődünk Georg Dahl, Ernst Gustav Kraatz, Edmund Reitter, Johann Ignaz Schiffermüller, Otto Staudinger vagy a Rothschildek nevének olvasásakor, hiszen a „magyarországi rovartan” régen sem szorítkozott csupán a hazai entomológusok tevékenységére, éppúgy nemzetközi tudomány volt, mint ma. A névmutatóban felsorolt személyek száma meghaladja a kétezret. A növény- és állatneveket tartalmazó tárgymutató szavainak száma nagyjából ugyanennyi.

Vig Károly: A rovartani kutatások története Magyarországon című mű a Bevezetést és a Mutatókat leszámítva 28 fejezetre tagolódik. A többnyire időrendi sorrendet követő fejezetek valójában önálló műveknek tekinthetők, melyek külön füzetekben-könyvekben is napvilágot láthattak volna, mint a Kertész Kálmánról szóló fejezet a Savaria Múzeum Közleményeiben 2017-ben. A részek önállóságát, lezártságát az összes fejezet végén található irodalomjegyzék is hangsúlyozza. Az irodalomjegyzék nemcsak az adott fejezet szereplőiről írt forrásmunkákat öleli fel a teljesség igényével, hanem rendszerint a bemutatott szakemberek irodalmi munkásságát is. A fejezetek függetlenségének előnye, hogy a kötet akár lexikonként is használható: egy-egy korszak valamint a kapcsolódó személyek és tevékenységük megismeréséhez nem kell feltétlenül ismernünk az előzményeket. A lexikonhoz való hasonlóság persze inkább csak a gazdag tényanyagban és a könnyű visszakereshetőségben merül ki. A könyv egyik legfőbb érdeme ezzel szemben az olvasmányos stílus, ami a tömören fogalmazó lexikonokra többnyire nem jellemző.

A fejezetek terjedelme változó, a legrövidebb nyolc, a leghosszabb 64 oldalt tesz ki. Ezekben általában több rovarász életútja, illetve szakmai tevékenysége elevenedik meg, de nagy terjedelmet kaptak többek között a gyűjtemények, az emblematikus rovarfajok, mint a nagyfoltú bagolylepke (Oxytripia orbiculosa) (avagy a Frivaldszky Imre által adott nevén „körjegyű ardóc”), illetve az adott kor égetően fontos növényvédelmi kérdései, mint a sáskajárás vagy a filoxéravész. A legrövidebb (2.) fejezetnek (Elsők között az elsők) például Regéczi Horváth András, illetve Miskolci Gáspár a főszereplői, és természetesen bemutatásra kerülnek ebben a részben műveik is: a Disputatio, illetve az Egy jeles Vad-Kert. A Magyarul megszólaló tudomány című következő, szintén elég rövid fejezet Apáczai Csere Jánosról, és a Magyar Enyclopaediáról szól. A’ Linné systémája szerént címet viselő 6. fejezetben Földi Jánossal és Természeti história című, 1801-ben megjelent munkájával már a 19. század küszöbére lépünk. Az úttörő címet viselő 10. fejezet Frivaldszky Imre életéről és szerteágazó tevékenységéről szól. A kötet megszámlálhatatlanul sok témakörének vázlatos ismertetése is messze meghaladja ezen ismertető lehetőségeit, ezért csak néhány kép felvillantására vállalkozhatunk.

A legterjedelmesebb 13. fejezet a szőlőtermesztést sújtó filoxéra magyar és európai vonatkozásait, a veszedelmes kártevő leküzdésére irányuló terveket, vitákat, erőfeszítéseket mutatja be olyan alapossággal, hogy ahhoz már semmiféle adalék vagy kiegészítés nem fűzhető. A 64 oldalas tanulmányban (mely kisebb oldalméretben akár 200-250 oldalas könyv lehetne!) a szerző a hazai rovartan jeles személyét, a címadó Horváth Géza poloskakutatót állítja reflektorfénybe. Az orvos végzettségű, sok nyelven író és beszélő Horváth Géza hosszú ideig az Állattár igazgatója és emblematikus figurája volt. A filoxéravész leküzdésében játszott szerepéért a szőlősgazdák 80 éves korában a megtisztelő „Pater viticulturae novae Hungariae” (Az új magyar szőlőkultúra atyja) címmel tüntették ki. Érdemei közé tartozik, hogy megindította a Rovartani Lapokat és javaslatára kezdődött el A Magyar Birodalom Állatvilága (Fauna Regni Hungariae) sorozat megírása. Az idős korában is délceg tartású, szigorú tekintetű tudósról számos fényképfelvétel maradt fenn, melyek közül a csoportképeket is beszámítva nem kevesebb, mint 16-ot vehetünk szemügyre Vig Károly könyvében. Egyik legérdekesebb talán, ahol Horváth Géza a nagyítólencséjét tartja a kezében, melyet rovartani vizsgálatainál és fajleírásainál használt. A Magyar Természettudományi Múzeum Poloskagyűjteményében látható nagy méretű olajfestmény is így ábrázolja.

Az utolsó magyar polihisztor címet viselő 14. fejezetnek Herman Ottó áll a középpontjában. A pókmonográfiájáról, halászati szakkönyvéről és sokoldalú madarászati tevékenységéről híres szerzőről nem közismert, hogy pályafutása kezdetén (és később is) egyenesszárnyú rovarokkal is foglalkozott és ebből a csoportból is írt le tudományra új fajokat. Markáns véleményt formált mind a sáskajárás, mind a filoxéravész idején, hangsúlyozva a természet önszabályozó képességét, köztük a madarak szerepét a túlszaporodott sáskák gyérítésében. Elsöprő vitakészsége, kiváló szónoki tehetsége, nemkülönben a magyar nyelv fölényes ismerete révén félelmetes ellenfélnek bizonyult a tudományos és politikai vitákban egyaránt. A szó mellett az ecsetnek is kiváló mestere volt, számos cikkhez, könyvhöz készített művészi és egyben hiteles illusztrációkat.

Eredeti tehetség volt a mindössze 32 évet élt és szerelemi bánatában öngyilkosságot elkövető Nécsey István, a Ködlovag a 19. századból című 17. fejezet főszereplője. Lepkék százait festette meg tudományos hitelességgel, egyszersmind művészi színvonalon. Mesterségbeli tudásának egyik ékes bizonyítéka, hogy az európai madarászati irodalom egyik alapművében, a 12 kötetes Naumann-féle Naturgeschichte der Vögel Mitteleuropas könyvsorozatban is fellelhetők alkotásai. A következő, 18. fejezet, a Félbetört életpálya Tömösváry Ödönről (1852–1884) szól. Rövid idő alatt is jelentőset alkotott. Fő kutatási területét a soklábúak anatómiája valamint a különböző rovarrendek szájszerveinek bonctana képezték. Elévülhetetlen érdemeket szerzett az Al-Duna mentén óriási tömegben fejlődő és a háziállatokat veszélyeztető kolumbácsi légy életmenetének felderítésében.

Bár a könyvfejezetek közül egyben sem jelenik meg konkrét személynév, az avatott olvasó némelyiket akár ki is találhatja. A sáskakapitány című 22. fejezet még viszonylag egyszerűbb a „találós kérdések” sorában, hiszen a hazai növényvédelmi rovartan jeles szakemberei közül alighanem Jablonowski József tette a legtöbbet a sáskajárás leküzdéséért. A sáskák túlszaporodása ellen küzdő szakembergárda másik két elmaradhatatlan tagja volt Herman Ottó és Sajó Károly, akik életművében a marokkói sáska szintén szerepet kapott – természetesen ők se hiányozhatnak e fejezetből.

Érdekes az a két személyes adalék, ha úgy tetszik vallomás, mely ezt fejezetet keretbe foglalja. Amikor Vig Károly könyvének megírására készült, Sáringer Gyula egy sárguló borítékot bízott rá, amely Balás Géza Jablonowskiról szóló centenáriumi emlékbeszédét tartalmazta. Ez az 1963-ban elhangzott, túlfűtött érzelmekben sem szűkölködő megemlékezés első ízben a jelen kötetben lát napvilágot teljes terjedelmében. A másik egy finom dorgálás volt Jenser Gábor részéről 2010-ben, amikor Vig Károly a 9. Európai Rovartani Kongresszuson „A Magyar Rovartani Társaság 100 éve” című előadásában nem tett említést Jablonowski Józsefről.

A könyv 23. fejezete, az Őszibarack és medvelepke Metelka Ferenc dabasi gyógyszerész és amatőr kertész életútját és a nevét viselő Metelka-lepke felfedezésének izgalmas történetét mutatja be. A Metelka Ferencről szóló fejezet indítása már-már költői ihletettségű. Ebben a néhány sorban a régmúlt egy elképzelt (és talán kissé idealizált) rovarászát vázolja fel élénk színekkel a szerző. A gyűjteményében gyönyörködő és abban mélységes megnyugvást találó hajdani entomológus az idős Iharos Gáspár asztalosmester alakját idézi Fekete István Bogáncs című regényéből, aki előtt álmában leperegnek mesterművei, a sohasem recsegő székek és ágyak, a tökéletesre esztergált kuglibabák és -golyók. Az utolsó előtti, 28. fejezet, a Hamuvá lett gyűjtemény Kertész Kálmán dipterológus életét és tudományos tevékenységét mutatja be harminc oldalon. A bevezető sorokban ismét a távolba révedő költő hangja szólítja meg az olvasót a kártevők által tönkretett rovargyűjtemények szomorú sorsán tépelődve. A Természettudományi Múzeum történetében jártas olvasó nem téved, amikor a fejezet folytatásaképpen az Állattár katasztrófájához vezető 1956-os gyújtóbomba rémképét vizionálja.

Kertész Kálmán sorsa többszörösen is tragikus. Nemcsak az óriási munkával, gyakorlatilag a semmiből előteremtett és a világ szinte minden jelentős természettudományi múzeumában jegyzett légygyűjteménye lett a lángok martaléka, hanem értékes levelezése is. Világkatalógusának befejezésében súlyos betegsége, illetve korai halála akadályozta meg. (A katalógus befejezését a halálos ágyánál tett ígéretek ellenére sem sikerült később tető alá hozni.) E fejezet legmegrázóbb részét azonban mégsem a vadászként és zenészként is kiváló tudós életútja képezi, hanem a múzeumi kollektíva megosztottsága és kiéleződő ellentéte a Tanácsköztársaság idején. Hátborzongató élmény Kertész Kálmánnak a halála előtti utolsó írását olvasni, amelyben, Csiki Ernő, a korszak másik kiemelkedő entomológusa elleni súlyos, szinte felfoghatatlan vádjait ismerteti hosszan, majd kéri az akkori vezetést, hogy e személyt semmiképp se nevezzék ki tárigazgatónak. Amíg a néhány évvel későbbi összecsapás, Méhely Lajos és Csiki Ernő következményektől sem mentes háborúskodása zoológus körökben ismert, a fenti, szintén gyűlölettel párosuló konfliktus egyáltalán nem.

Persze itt sem csak Kertész Kálmánról és tudományos tevékenységéről van szó, ahogyan szinte minden más fejezet is jóval összetettebb, sokrétűbb a címben megjelöltnél. Kohaut Rezsőt is megismerhetjük ebből a részből, aki a nálánál kilenc évvel fiatalabb Kertésznek nemcsak kollégája, de jó barátja is volt. A közösen kitűzött célt, Magyarország szitakötő-monográfiájának megírását Kohaut Rezső végül egyedül teljesítette, hiszen Kertész Kálmán hamarosan megindult saját útján, a dipterológia irányában. A Millennium évében, 1896-ban megjelent „A magyarországi szitakötő-félék természetrajza” című kötet az egybegyűjtött népies nevei, precíz leírásai és nem utolsó sorban színes táblái révén máig megbecsült forrásmunkája a hazai szitakötő-irodalomnak. Kohaut a magyarországi bolhákról és madarakról írt határozói talán kevésbé ismertek.

Szél Győző