A nemrégiben megjelent, szép kiállítású határozó kézikönyv a nearktikus faunaterület északkeleti részéből ismert 97 genusz 565 futóbogárfaját tárgyalja. A figyelembe vett terület magában foglalja Vermont, New Hampshire és Maine államokat Észak-Amerikából valamint Quebec, New Brunswick, Nova Scotia, Prince Edward Island és Newfoundland (Labradort is beleértve) tartományokat Kanadából. Része még a vizsgált régiónak a Franciaországhoz tartozó Saint-Pierre- és Miquelon-szigetek.
A kötetben szereplő genuszok határozókulcsa után a szerző a fajokat genuszonként tekinti át, szintén határozókulcs segítségével. A fajok alaktani jellemzése után egységes és rövidített formájú „adatbázis” következik, mely tartalmazza: 1. Az állatföldrajzi kategóriát (endemikus, holarktikus, behurcolt); 2. az éghajlati-növényzeti övet (mérsékelt égövi, boreális, arktikus, alpesi); 3. az élőhelyi igényt (fás vegetációval borított területek, nyílt növényzetű helyek, nedves élőhelyek (lápok, mocsarak), illetve tó-, folyó- és tengerpartok; 4. a szezonális aktivitást, illetve szaporodási típust (tavasszal, illetve ősszel szaporodók); 5. az előfordulási gyakoriságot (figyelembe véve az ismert lelőhelyek, illetve az egyes helyekről származó példányok számát); 6. a hártyás szárny fejlettségét és a tényleges repülési aktivitást; 7. az egyes államokban és tartományokban való előfordulást. Végezetül az adott fajról szóló legfontosabb közlemények hivatkozása is megtalálható a fajokról szóló részben.
A fajok azonosítását 372 fekete-fehér fotó, illetve pásztázó elektronmikroszkóppal készült kép segíti, melyeken többnyire nyilak tüntetik fel a határozás szempontjából fontos részleteket. A könyv egyik ékessége a 65 színes táblán szereplő 260 faj színes fényképe, mellyel még a nem szakember is rátalálhat a keresett genuszra, szerencsés esetben a fajra is. A szerző a lárvák esetében 84 genuszról ad határozókulcsot, míg a Cicindela, Calosoma, Carabus, Scaphinotus, Sphaeroderus, Blethisa, Elaphrus, Poecilus, Pterostichus, Diplocheila és Notiobia genuszoknál fajokra is van kulcs. A lárvák határozását 314 részletrajz, illetve 26 habitusrajz segíti.
A Bousquet-féle munka jó eséllyel díjat nyerne a szakmailag igényes, jól szerkesztett ugyanakkor igazán szép kiállítású könyvek kategóriájában. Mind a fekete-fehér, mind a színes fényképek önmagukban is szemet gyönyörködtetők, és örvendetes, hogy az ábrák mindig a megfelelő szövegrésznél találhatók, nem kell értük távoli oldalakra lapozgatni. A szárnyfedőt, vagy az előhátat ábrázoló képek elkészítésekor a példányokat gondosan letisztíthatták, mivel piszkos-poros példányt (illetve róluk készült felvételt) még mutatóban sem találni a könyvben. Ami a színes képeket illeti, a kritikus szem azért felfedezheti, hogy nem egyszerre, nem egy „kameraállással” készültek, így színvonaluk is kissé eltérő. Egyesek kitűnően megvilágítottak, harsogók és „tűélesek”, míg mások valamivel sötétebbek, tompák, visszafogottak, bár kifejezetten gyenge vagy nehezen fölismerhető kép nincs köztük. Kivétel nélkül szemet gyönyörködtetően szépek és gondosan kivitelezettek viszont a lárvákról készített habitusrajzok, szám szerint 26. Bizony nem volna könnyű a szakirodalomban képet találni a Loricera pilicornis vagy a Clivina fossor lárvájáról, hogy csak néhány hazai fajt említsünk. A lárvahatározók többnyire csak a lárvateset egy-egy kis részletet ábrázolják, mellyel a kezdők nehezen boldogulnak.
A jobbára európai faunát tanulmányozó számára azonnal feltűnik az a 47, Amerikába behurcolt faj, mely kevés kivétellel előfordul, sőt gyakori nálunk, de a Kárpát-medencében minenképp megtalálható. Ezek a következők: Abax parallelepipedus, Acupalpus meridianus, Agonum muelleri, Amara aenea, A. apricaria, A. aulica, A. bifrons, A. communis, A. eurynota, A. familiaris, A. fulva, A. ovata, Asaphidion curtum, Bembidion bruxellense, B. femoratum, B. lampros, B. obtusum, B. properans, B. stephensii, B. tetracolum, Blemus discus, Broscus cephalotes, Calosoma sycophanta, Carabus granulatus, C. nemoralis, Clivina collaris, Cl. fossor, Dromius fenestratus, Harpalus affinis, H. rubripes, H. rufipes, Laemostenus terricola, Leistus ferrugineus, Nebria brevicollis, Notiophilus biguttatus, N. palustris, Ophonus puncticeps, O. rufibarbis, Paranchus albipes, Perigona nigriceps, Porotachys bisulcatus, Pterostichus melanarius, Pt. strenuus, Pt. vernalis, Stomis pumicatus, Trechus quadristriatus, Tr. rubens. Ha még hozzávesszük azokat a fajokat, melyek Amerikában is őshonosak (Agonum consimile, A. thoreyi, Amara erratica, A. lunicollis , A. quenseli, Bembidion semistriatum, Loricera pilicornis, Nomius pygmaeus, Notiophilus aquaticus, Pterostichus diligens, Sericoda quadripunctata), akkor kiszámítható, hogy a Kárpát-medence és a Nearktikum északkeleti része között több mint 10 százalékos az átfedés a futóbogarak szempontjából.
A fentebb részletezett nagyfokú hasonlóság miatt az amerikai faunát bemutató munka meglepő módon a magyar futóbogarásznak is igen hasznos lehet. A 3. színes táblán például szép, és részleteiben is jól tanulmányozható fotó található három hazai Notiophilus fajról (N. aquaticus, N. biguttatus és N. palustris). Ha olyan ritka vagy különleges fajokat szeretnénk színes fotón megcsodálni, mint a Porotachys bisulcatus (26. tábla), a Nomius pygmaeus (28. tábla), a Harpalus fuscipalpis (49. tábla), a Sericoda quadripunctata (53. tábla), vagy éppen a Perigona nigriceps (57. ábra), akkor is a Bousquet-féle könyvet vegyük elő! De föllapozhatjuk a 248. oldalt, és ott a nálunk is gyakori és olykor igen hasonló megjelenésű Ophonus rufibarbis és O. puncticeps fajok előhátának mikroszkópos felvételeit hasonlíthatjuk össze. Azért ne hagyjuk említés nélkül Amerika északkeleti részének futóbogár-gyöngyszemeit se, mint a zöld fémfényű és középen bíborvörös Agonum cupripenne (55. tábla), a zöldeskék-indigókék Lebia viridis (61. tábla), a sárga alapszínen csíkozott L. vittata (63. tábla). Ezekhez még hasonló sincs a hazai, de még az európai faunában sem!
Ha a Bousquet-féle könyv által figyelembe vett földrajzi terület nagyságát tekintjük, feltűnő, hogy a felvett fajok száma aránylag kicsi, alig 6 százalákkal haladja csak meg a hazai futóbogarak fajszámát, jóllehet a terület többszöröse hazánkénak. A jelenség feltehetőleg többek között az amerikai terület északi fekvésnek köszönhető, ami a viszonylagos fajszegénységben nyilvánul meg.
Szél Győző
|
Utolsó kommentek