Imre Retezár and Győző Szél (2021): The genus Carabus in the Carpathian Basin (Coleoptera, Carabidae). Systematics, faunistics and iconography. Imre Retezár, Budapest, 144 pp. + 35 Figs + 203 Plates.

A Kárpát-medencei nagytestű futóbogarak (Carabus-fajok) átfogó monográfiája jelent meg az idén szeptemberben Retezár Imre és Szél Győző szerzőségével. Az angol nyelvű, nagy alakú (A4-es méretű) kötet a Kárpát-medencében élő 39 Carabus-fajt mutatja be, ám az alfajokkal együtt összesen 181 taxon jelenik meg a műben. A határozókulcsban csak a fajok szerepelnek, de az összes taxonról van színes habitusfotó (a változékony színű/megjelenésű taxonokról több is) és a határozásban gyakran fontos hím ivarszervről és benne található belső zsákról is készültek fotók. A szárnyfedő fajra jellemző skulptúrája, bordázata a nagyított felvételek segítségével alaposan tanulmányozható.

A fajok és alfajok elterjedését ponttérképek ábrázolják, míg a szöveges részben az eddig ismert lelőhelyeik fel is vannak sorolva. A térképpontokhoz szükséges lelőhelyadatoknál az irodalmi adatokon kívül elsősorban Retezár Imre magángyűjteménye szolgált alapul, de a szerzők figyelembe vették a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményének anyagát is. A lelőhelyadatok ábrázolásán kívül a szerzők röviden jellemezték a bogarak élőhelytípusait, a néhány példányban előkerült ritkaságok esetében pedig olykor részletesebb adatokat is megadtak.

Jelen munka nem tartozik a „könnyű, esti olvasmányok” közé, így elsősorban a szakembereknek készült. Ettől függetlenül a kötetnek több mint a felét kitevő 200 táblányi (összesen csaknem 1500 fotót tartalmazó) kiváló minőségű színes fotó szemet gyönyörködtető, és jó alapot ad a fajok felismeréséhez a szövegben való különösebb elmélyülés nélkül is. Hasonlóképpen jól használhatók az elterjedési térképek is. A Carabus-könyv másik nagy erénye, hogy a Kárpát-medencében élő fajokat tárgyaló fontosabb közlemények szinte mindegyikét felhasználja és idézi, így jelentős időt takarít meg a témával foglalkozók számára.

A nagy testű futrinkák (Carabus-fajok) méretük, feltűnő megjelenésük, nem utolsó sorban pedig szépségük miatt mindig is kitüntetett figyelemben részesülnek. Viszonylag könnyen gyűjthetők és azonosíthatók, ezért a legtöbb bogárgyűjteményben helyet kapnak, elterjedésükről éppen ezért aránylag sokat tudunk. Fajaik ugyanakkor előkelő helyen szerepelnek a hazai és nemzetközi védett listákban, vörös könyvekben, de Natura 2000 fajok is akadnak köztük. Nem árt tudni, hogy a hazai fajok mindegyike védelem alatt áll (vonatkozik ez a közeli rokon bábrablókra (Calosoma) és cirpelőfutókra (Cychrus) valamint az összes homokfutrinkára (Cicindela) is. A futrinkák gyakori alanyai az általános faunisztikai és monitoring vizsgálatoknak, ugyanakkor előszeretettel alkalmazzák őket közösségszerkezeti (community structure) kutatásokban is, hiszen érzékenyen reagálnak a különféle környezeti paraméterekre, másrészt a talajcsapdázással szerzett kvantitatív adataik statisztikailag is jól értékelhetők.

A fajok zöme a Palearktikumban terjedt el, de 11 fajuk a Nearktikumban él, így valójában holarktikus csoportról van szó. A fajok számát a mértékadó Die Käfer Mitteleuropas (Közép-Európa bogarai) c. sorozat futóbogarakat tárgyaló kötete 800-ra becsülte 2004-ben, míg egy ugyanebben az évben megjelent Carabus-monográfiában már 853 faj szerepel. Bár pontos adatot nemigen lehet megadni, az aktuális fajszám feltehetőleg megközelíti vagy el is éri az 1000-et, a faj alatti kategóriákkal együtt pedig több mint 4500 taxonról beszélhetünk egy 2019-ben publikált autentikus munka alapján. Európában a kaukázusi fajokat is beleértve kb. 250 Carabus-faj ismert, míg a Magyarországon élő fajok száma 27.

A Kárpát-medencei futrinkák zöme a lomboserdők és a fenyvesek lakója, csak néhányuk sztyepplakó, mint a magyar futrinka (Carabus hungaricus) és az érdes futrinka (C. scabriusculus), esetleg az alhavasi-havasi erdőhatár feletti zónában élnek, mint a hazánkban nem élő fenyves-futrinka (C. sylvestris) és Fabricius-futrinka (C. fabricii). Specializált életmódú fajok a kárpáti vízifutrinka (C. variolosus) és a dunántúli vízifutrinka (C. nodulosus), melyek olykor a víz alatt vadásznak, vagy ott keresnek menedéket ellenségeik elől. A fajok többsége szárnyatlan és röpképtelen, míg a szárnyas futrinka (C. clathratus) hártyás szárnya jól fejlett és jó repülő is egyben.

A Carabus-fajok zömmel ragadozó életmódot folytatnak, külső emésztésűek, áldozatukra emésztőnedvet fecskendeznek, majd az előemésztett folyadékot felszürcsölik. Az imágók és a lárvák főleg éjszaka aktívak, táplálékukat (férgek, rovarok, csigák, esetleg dögök) szaglás, illetve tapintás útján találják meg. A specializáltabb, hosszú rágójú fajok nagyobb mértékben csigafogyasztók, mint a rövid rágójúak. A fajok egy része a földben, imágó alakban vészeli át a telet, amíg más fajok lárva alakban telelnek át.

Szél Győző

(Magyar Természettudományi Múzeum)