Bogaras könyvek

Blogunkkal a bogarakról szóló kiadványokra szeretnénk felhívni látogatóink figyelmét. Elsősorban a bogárgyűjtőket célozzuk meg, akik számára sokszor nem nyilvánvaló, hogy miféle munkákból gyarapíthatják ismeretanyagukat. Emellett természetesen sokan mások, így a természetjárók vagy az állattan vizsgára készülők is haszonnal forgathatják az itt bemutatott bogaras könyveket. Végül nem titkoljuk, hogy a szép könyvek szerelmeseit is szeretnénk tájékoztatni a patinás régiségekről és az újdonságokról egyaránt.

Pár szó

Az alábbi blogot a Magyar Természettudományi Múzeum Bogárgyűjteménye működteti.01_mtm_logo_color_allo_smaill.jpg

A blogban megjelenő összes kép a Magyar Természettudományi Múzeum kizárólagos tulajdona.

A képeket felhasználni, csak az intézmény engedélyével szabad. Kérünk mindenkit, ezt szigorúan tartsuk be!

TOVÁBBI BLOGJAINK:

lepkésskonyvek_200.jpg

vasilogo.jpg

mtmbloglogo.jpg

Utolsó kommentek

Címkék

Abafi-Aigner Lajos (1) Ádám László (1) bakony (2) Bálint Zsolt (1) barazília (1) Bíró Lajos (1) bogárfauna (1) carabidae (1) carabus (2) cerambycidae (1) cincerek (1) cincérfélék (1) csíboralkatúak (1) Csiby Mihály (1) Csiki Ernő (2) Daday Jenő (1) die käfer mitteleuropas (1) Endrődi Sebő (1) fauna hungariae (3) Fauna Regni Hungariae (1) Faunistica (1) folia heyrovskyana (1) Fragmenta (1) Frivaldszky Imre (1) Gozmány László (1) Gubányi András (1) gyászbogár (1) Hangay György (1) határozó (1) holyvafélék (1) Horváth Géza (1) Hungarica (1) hydraenidae (1) hydrophiloidea családsorozat (1) käferfauna (1) kárpát medence bogárfaunája (2) Kaszab Zoltán (2) Keve Gyula (1) könyv (1) közép európa rovarainak színes atlasza (1) kutatás (2) Kuthy Dezső (1) lamellicornia (1) lemezescsápú bogarak (1) levélbogarak (1) levélbogarak–chrysomelidae (1) magyarorszag allatvilaga (1) magyarország állatvilága (1) magyar rovartani társaság (1) Magyar Természettudományi Múzeum (5) Medvegy MIhály (1) Méhely Lajos (1) Merkl Ottó (2) Mészáros Ferenc (1) Mocsáry Sándor (1) monográfiák (1) palpicornia (1) Pál János (1) Papp László (1) Paszlavszky József (1) Pável János (1) r.könyvismertetések száma (1) Retezár Imre (1) rovargyűjtés (1) rovarok között (1) Rovartani Lapok (1) sár józsef (1) Sas-hegy (1) staphylinoidea családsorozat (2) Szél Győző (1) tenebrionidae (1) természetvédelem (1) Trianon (1) Új-Guinea (1) Vásárhelyi Tamás (1) Vig Károly (2) vízibogarak (1) Yves Bousquet (1) Címkefelhő

Naptár

november 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

Magyarország állatvilágának kutatása Trianon előtt és után: A Magyar Birodalom állatvilága (1894–1918) és Magyarország állatvilága (1955–?)

2022.09.27. 15:51 :: szélgyőző

Az 1867-es kiegyezés nem csak a politikai-gazdasági helyzetnek kedvezett, hanem a kultúrában is beköszöntött a „boldog békeidő”, amelynek legemelkedettebb pillanatait 1896 jelentette, a honfoglalás ezeréves évfordulójára emlékező millenáris ünnepségek. Ez a hosszú és nyugalmas időszak egészen az első világháború kitöréséig, 1918-ig tartott, és az építészetben valamint a művészetekben éppúgy éreztette hatását, mint a tudományban. Ennek eredményeképpen a zoológiában is számos olyan jelentős mű születhetett meg, melyekre korábban nem volt példa.

Magyarország állatvilágának megismerésében alapvető szerep jutott két jelentős műnek, illetve sorozatnak. Az egyik, az 1800-as évek végén kezdődő és Trianon előtt befejezett A Magyar Birodalom állatvilága (Fauna Regni Hungariae), a másik az 1955-ben indult, és befejezetlenül maradt Magyarország állatvilága (Fauna Hungariae). Míg a korábbi munka a Trianon előtti Magyarország állatvilágának foglalata, az utóbbi elsősorban a mai határainkon belül honos faunát taglalja, de tartalmazza a határaink közelében előforduló olyan fajokat is, melyek hazai felbukkanására van esély.

 trianon_01_magybir_cimlap.jpg

Magyar Birodalom állatvilága utolsó fejezetének címlapja

A Királyi Magyar Természettudományi Társulat Állattani Szakosztályának 1893. évi februári ülésén vetette fel Horváth Géza, a Nemzeti Múzeum Állattárának poloskakutatója, hogy Magyarország ezeréves fennállásának emlékére kívánatos lenne létrehozni egy olyan faunakatalógust, amely a Magyarország területéről addig kimutatott állatfajok elterjedési adatait tartalmazza. A terjedelmesnek ígérkező mű szerkesztésével Paszlavszky József zoológust, főreáliskolai tanárt bízták meg.

 trianon_02_horvathgeza_web.jpg

Horváth Géza (1847–1937) (forrás: A MTM fotóarchívuma)

Bár a magyar birodalom állatvilágának rendszeres lajstromba vétele, a Fauna Regni Hungariae megjelenését 1896-ra tervezték, a közel 1000 oldalas mű csak jóval később, 1918-ban látott napvilágot. Benne az a 20 573 állatfaj szerepel, melyet az akkori magyar állam területén megfigyeltek. A műben található egyetlen ábra egy színezett térkép, mely a korabeli Magyarország nyolc jellemző természetföldrajzi régióját  mutatja a vármegyehatárok feltüntetésével. A térkép egyúttal a szövegben található lelőhelyek közötti könnyebb eligazodást is segíti a régiók római számozásával.

 trianon_03_magybir_terkep_web.jpg

Színezett térkép a Magyar Birodalom állatvilága műből

Mivel a Magyar Birodalom állatvilága zömét a fajok és lelőhelyek felsorolása teszi ki, az egyes részek terjedelmét elsősorban az adott csoport fajszáma szabja meg. Nem meglepő ezért, hogy a 214 oldalas, leghosszabb fejezet a bogaraké (Coleoptera). Ennek szerzője, Kuthy Dezső, az Állattár munkatársa volt. A mai napig sokat idézett mű létrehozásában Bíró Lajosnak, az Új-Guinea ismert kutatójának is oroszlánrésze volt, jóllehet neve nem jelent meg szerzőként a könyvrészlet címoldalán.

 trianon_04_birolajos_web.jpg

Bíró Lajos (1856–1931) (forrás: A MTM fotóarchívuma)

Az összesen 22 személyt számláló szerzőgárda az akkori zoológia élvonalát képviselő neves kutatókból állt; ott volt közöttük például Abafi-Aigner Lajos, Csiki Ernő, Daday Jenő, Horváth Géza, Méhely Lajos, Mocsáry Sándor, Pável János. Ők a Millennium időszakában az Állattár munkatársai voltak. A Mocsáry Sándor akadémikus által összeállított jegyzék a hártyásszárnyúakról (Hymenoptera) olyan teljes lett, hogy a listát alig lehetett egy-két fajjal bővíteni az elkövetkező években, és hosszú időn át biztos alapot nyújtott a további kutatásokhoz. Hasonlóan magas színvonalat képviselt a Horváth Géza által összeállított fejezet a poloskákról (Heteroptera).

trianon_05_mocsarysandor.jpg

 Mocsáry Sándor (1841–1915) (forrás: A MTM fotóarchívuma)

A Magyar Tudományos Akadémia kiadásában 1955-ben indult útjára a Magyarország állatvilága (Fauna Hungariae) címet viselő monumentális sorozat. A faunakutatás és a hazai állatvilágot bemutató határozók fontosságára Dudich Endre (1895−1971) akadémikus, a budapesti tudományegyetem állatrendszertani tanszékének legendás professzora már évtizedekkel korábban felhívta a szakemberek figyelmét. Sőt, 1928-ban terjedelmes cikket közölt a magyar állatvilág kutatásának megszervezéséről az Állattani Közlemények című folyóiratban.

 6_dudich.jpg

 Dudich Endre (1895–1971) (forrás: A MTM fotóarchívuma)

A Magyarország állatvilága sorozat szerzőinek tekintélyes része a Természettudományi Múzeum Állattárának munkatársaiból került ki. A sorozat elindítója, megírásának szervezője és fő mozgató rugója Székessy Vilmos (1907–1970) múzeumigazgató, a bogarak kutatója, egyben több faunafüzet szerzője.

 7_szekessy.jpg

Székessy Vilmos (1907–1970) (forrás: A MTM fotóarchívuma)

Az eredetileg 262 füzetre tervezett sorozatból 1955 és 2016 között 174 kötet (füzet) készült el, melyekben összesen csaknem 20 000 oldalon körülbelül ugyanennyi állatfaj került ismertetésre. A 81 zoológus által írt sorozat a Magyar Birodalom Állatvilágával szemben nemcsak felsorolja a fajokat, hanem határozókulcsot és részletes alaktani jellemzést is közöl róluk, illetve röviden ismerteti elterjedésüket. A füzetek terjedelme a tárgyalt csoport fajszámától függően 14 és 424 oldal között változik.

8_fauna.jpg

A Magyarország állatvilága könyvsorozat (fotó: Szél Győző)

A faunafüzetek zöme önállóan, puha fehér fedővel jelent meg, míg kisebb részük, mint a Rovaralaktani kifejezések és a Halak − nyilván a szélesebb érdeklődésre és a fokozott használatra tekintettel − kemény táblás formában.

 9_halak.jpg

 A „halas faunafüzet” kemény borítós változata és benne a dévérkeszeg rajza

10_halak.jpg

A madaras kötet már eleve egybekötve, kemény táblával jelent meg, míg a Halak, kétéltűek, hüllők kötete (a gerincesekről szóló általános bevezetéssel) eredetileg füzetekben, de a kötet teljessé válása után az egyes részeket az Akadémiai Kiadó könyvesboltjaiban hozzáférhető szürke kötéstáblákba utólag be lehetett kötni. Fentieken kívül összesen 8 ilyen teljessé vált kötet létezik, közülük 4 bogarakkal, 2 legyekkel, 1 lepkékkel, 1 pedig puhatestűekkel foglalkozik.

11_madarak.jpg

A madaras kötet borítója és a barátkeselyűt bemutató oldal

 12_madarak.jpg

 

A faunafüzet-sorozat legfőbb erénye a hazai állatfajok teljességre törekvő áttekintése az adott csoportban, de nem kevésbé fontos a lelőhelyeik ismertetése valamint az azonosításukhoz szükséges határozókulcsok szerepeltetése. A kötetekben részben a Magyarországon még nem észlelt, de határaink közelében élő fajok is megjelennek, ami hozzájárul a határozás biztonságához. Érdekes, hogy Trianon után 35 évvel is megmaradt az igény a Kárpát-medence faunájának tárgyalására. Ezt tükrözi a Magyar Természettudományi Múzeum rovargyűjteményeinek elrendezése is, ahol az egység nem a mai, hanem a korábbi, jóval nagyobb területű történelmi Magyarország.

13_keteltu.jpg

A Halak, kétéltűek, hüllők kötet borítója és a mocsári teknőst bemutató oldal

14_hullo.jpg

Az ábraanyag, különösen a mintegy 6000 művészi kivitelű, ugyanakkor hiteles, részleteiben is pontosan kidolgozott habitusrajz (az egész állatot bemutató illusztráció) a nem szakember számára is támpontul szolgál a fajok közötti eligazodásban.

A Fauna Hungariae sorozatban megjelent habitusábrák közül talán érdemes megemlíteni Keve Gyula bogarakat bemutató, különleges tustechnikával elkészített munkáit. A művész a három dimenziós bogártestről visszaverődő fényt és ezáltal a felület simaságát-érdességét a tus különböző mértékű kikaparásával jelenítette meg. A sajátos technikával alkotott mesterművek a nyomdatechnikai sokszorosítás sem vesztettek minőségéből.

 15_bogar.jpg

Szarvasbogár és óriás-galacsinhajtó. Keve Gyula grafikái a Lemezescsápúak kötetéből.

16_bogar.jpg

Ami az eddig megjelent faunafüzeteknek az egyes állatcsoportok közötti megoszlását illeti, a legnagyobb terjedelmet: 36 füzetet és 3576 oldalt a bogarak csoportjának szenteltek. Nem sokkal maradnak el mögöttük a hártyásszárnyúak (darazsak, méhek, hangyák) 27 füzettel és 3247 oldallal. Utánuk következnek a kétszárnyúak (legyek, böglyök, szúnyogok) (20 füzet és 2692 oldal), illetve a lepkék (13 füzet és 2323 oldal).

17_bogar.jpg

Csapó cserebogár és keleti cserebogár Keve Gyula grafikái a Lemezescsápúak kötetéből.

18_bogar.jpg

A bogarakkal foglalkozó munkák több mint egyharmadát Kaszab Zoltán (1915−1986) akadémikus, múzeumi főigazgató, a sorozat főszerkesztője jegyzi. Az általa írt faunafüzetek kiállták az idő próbáját, a rovarászok ma is forgatják őket. A legismertebb ilyen mű talán az 1971-ben megjelent és szépen illusztrált cincéres kötet, mely keresett áru a könyvpiacon.

19_kaszab.jpg

 Kaszab Zoltán (1915–1986) és „cincéres faunafüzetének” címlapja (forrás: A MTM fotóarchívuma)

 20_cincer.jpg

21_cincer.jpg

Hegedülő csercincér és havasi cincér a Fauna Hungariae Cincérek kötetéből

22_cincer.jpg

Ha a Magyarország állatvilága sorozatban megírt oldalak számát tekintjük, a legtermékenyebb szerző kétségtelenül Gozmány László (1921−2006), a lepkék nemzetközi hírű kutatója volt. Az általa megírt 1394 oldal a lepkékről szóló köteteknek kereken 60 százalékát teszi ki. Emellett az összes ábrát maga készítette munkáihoz, beleértve a komoly rajzkészséget követelő habitusképeket is.

23_gozmany.jpg

Gozmány László (1921−2006) és a fecskefarkú lepke a Fauna Hungariae Nappali lepkék kötetéből (forrás: A MTM fotóarchívuma)

24_lepke.jpg

A faunafüzetek kiadása 1955 és 1984 között, ha nem is egyenletesen, de folyamatosan zajlott. Ebben a harmincéves periódusban összesen 160, vagyis évente átlagosan 5,3 füzetet adtak ki, ami csaknem 600 oldalnak felel meg. 1986 és 2000 között már csak 13 füzet jelent meg (átlagosan évi 115 oldal), míg az utolsó, ilyen formátumban megjelent kötetre (a sorozat 174. tagjára) pedig nem kevesebb, mint 16 évet kellett várni, ami már nem is az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg.

 A Magyarország állatvilága sorozat 174 füzetén kívül jelent meg egy kötet Ronkay Gábor és Ronkay László tollából 2006-ban a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága kiadásában, mely hiánypótló munkaként a magyarországi csuklyás-. szegfű- és földibaglyokat tárgyalja. Ez a 414 oldalas a mű szerkezetét, felépítését tekintve meglehetősen hasonlít a faunafüzetekhez, szinte azok folytatásának tekinthető.

25_bagoly.jpgRonkay Gábor és Ronkay László 2006-ban megjelent „bagolylepkés” munkája

Szerző: Szél Győző

komment

Címkék: fauna hungariae sz:Szél Győző Abafi-Aigner Lajos Trianon Pável János Csiki Ernő Horváth Géza Bíró Lajos Fauna Regni Hungariae Új-Guinea Paszlavszky József Kuthy Dezső Daday Jenő Méhely Lajos Mocsáry Sándor

Az Alpokalja ormányosalkatú bogárfaunája (Coleoptera: Curculionoidea)

2022.04.07. 11:21 :: szélgyőző

Podlussány Attila és Vig Károly: Az Alpokalja ormányosalkatú bogárfaunája (Coleoptera: Curculionoidea). - Szombathely, Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum – MTA Vas Megyei Tudományos Testülete, 2021. 479 pp.

 

alpokalja_ormanyos_2021.jpgNagy fába vágja a fejszéjét, aki ma egy nagyobb magyarországi tájegység bogárfaunájáról szeretne átfogó faunisztikai munkát közölni. Ez még egy kis fajszámú bogárcsalád esetében sem egyszerű, de a több mint 1200 fajt magában foglaló ormányosalkatúak esetében óriási feladat. A munka oroszlánrészét az évtizedeken át szívós munkával végzett gyűjtések, az anyag válogatása, preparálása, cédulázása és nem utolsó sorban azonosítása jelentette. A bogáranyag zömét tekintve ez a gyűjtőmunka az első szerző, Podlussány Attila, hazai ormányosbogaraink kiváló és elismert szakértőjének érdeme. Attila szinte az összes, az utóbbi évtizedekben megjelent, ormányosbogarakról szóló hazai faunisztikai munka szerzője vagy társszerzője. Pályafutása során ormányosbogarak százezreit azonosította intézményeknek és magánszemélyeknek, többnyire mindenféle ellenszolgáltatás nélkül.

A gyűjtésen kívül komoly ráfordítást igényel az „egyéb adatok” összeszedése, ami részben az intézményi és magángyűjtemények átnézését, az adatok felülvizsgálatát és digitalizálását, részben a forrásmunkák felkutatását, azok kritikai értékelését, majd az ezekben található adatok kötetbe illesztését jelenti. És még nem szóltunk a nevezéktanról, különösen a tudományos nevekről, melyek az utóbbi évtizedekben rengeteg módosításon estek át az Endrődi Sebő-féle ormányosbogaras faunafüzetek neveihez képest. De ne legyünk igazságtalanok! A kitűnő, de napjainkra sok tekintetben elavultnak számító sorozat füzetei sokáig egyetlen alapvetésként álltak a hazai gyűjtők rendelkezésére. (Tegyük hozzá, magyar nyelven ma sincs újabb, a magyarországi ormányosbogarakat a teljesség igényével bemutató határozókönyv.) A névváltozásokat legkönnyebben a 2019-ben megjelent Checklist of the Curculionoidea of Hungary című, a Folia entomologica hungaricában megjelent Podlussány Attila, Szénási Valentin és Merkl Ottó szerzőhármas 142 oldalas cikke alapján követhetjük nyomon.

Jelen munka az ormányosalkatúak (Curculionoidea) családsorozatából öt bogárcsalád (áleszelények – Nemonychidae, orrosbogarak – Anthribidae, eszelények – Attelabidae, pálcaormányosok – Brentidae és ormányosbogarak – Curculionidae) 894 fajának gyűjtési adatait tartalmazza. A felsorolt lelőhelyek túlnyúlnak a mai határainkon, mert a szerzők a teljesség igényével felvették a történelmi Sopron, illetve Vas megye Ausztriához csatolt részeiről, az ausztriai Burgenland területéről származó bogarak adatait is. A felsorolásban így olyan fajokat is találunk, melyeknek a mai határainkon belüli előfordulása bizonyító példányok hiányában kétséges vagy egyértelműen kizárható.

A 479 oldalas tanulmány zömét a fajok és lelőhelyeik felsorolása teszi ki. A mű használhatóságát nagyban növeli, hogy a szerzők nemcsak a ma érvényes tudományos nevet, hanem a mások által korábban használt névváltozatokat (szinonimákat) is feltüntetik – amennyiben a korábbi mű szerzője közölt lelőhelyadatot a szóban forgó fajról. Álljon itt egy kiragadott példa: a 173. oldalon szereplő szeplőlapu-tarkaormányos (Mogulones andreae) nevű fajt a korábbi adatközlők Ceutorrhynchus ornatus-ként szerepeltették, így a témában kevésbé járatos olvasó esetleg nem is gyanítja, hogy egyazon taxonról történik említés, hiszen még „a generikus név sem stimmel”. Szintén nagyon hasznos a magyar fajnév megadása, éppen az egyértelműség okán. Itt csak egyetlen, a legjobbnak ítélt magyar név szerepel, de ha az olvasó a magyar nevek teljes arzenáljára kíváncsi, akkor a Folia entomologica hungarica fentebb említett angol nyelvű cikkét (Podlussány et al. 2019) kell fellapoznia.

Jelen mű első 35 oldala a bevezetést, a vizsgált terület bemutatását, a kutatástörténeti áttekintést, az ormányosalkatú bogarak alaktani és életmódbeli jellemzését, az értékelést, az adatok forrását és megjelenítését tartalmazza. Az alapos, minden részletre kiterjedő írásmű, mely akár önálló kötet is lehetne, a második szerző, Vig Károly munkája. Ebből megtudhatjuk, hogy az Alpokalja földrajzi értelmezése a különböző szerzőknél nem egységes, de tágabb értelemben a Keleti-Alpok keleti előterében húzódó középhegységi vonulatokat, peremi és köztes helyzetű medencéket és völgyeket foglalja magába. A lelőhelyek szempontjából fontos részei többek között a Fertő-tó környéke, az Őrség, a Vendvidék, a Kőszegi- és a Soproni-hegység, a Rába vidéke, a Vasi-hegyhát valamint kisebb részben a Zalai-dombság.

Izgalmas olvasmányt kínál a tudománytörténeti áttekintés, amely a Fajok és lelőhelyeik ismertetése címmel az adatközlő részt megelőző legterjedelmesebb alfejezet. Dióhéjban az egész magyarországi bogarászat lepereg előttünk, bár a két kulcsszó: az Alpokalja és az ormányosbogarak nyilvánvaló szűkítést jelent. A viszonylag korai munkák közül a legjelentősebbnek Kaszab Zoltán (1937), majd utána néhány évvel Csiki Ernő (1941) a Kőszegi-hegység bogárfaunáját ismertető cikkei tekinthetők. Mérföldkő volt Az Alpokalja Természeti Képe című kutatási program, melyet Horváth Ernő, a Savaria Múzeum Természettudományi Osztályának vezetője indított meg 1976-ban. A program kezdeti éveiben a kutatók elsősorban a Kőszegi-hegységre fókuszáltak, míg a Soproni-hegységre kevesebb figyelmet fordítottak. Több, a jelen kötet szempontjából is fontos cikk született a Savaria Múzeum által szervezett, Az Őrség Természeti Képe kutatási program, illetve a Magyar Természettudományi Múzeum által fémjelzett Fertő–Hanság Nemzeti Park kutatás során az 1990-es, majd a 2000 utáni években. Az utolsó, a kötetben figyelembe vett faunisztikai adatok a 2021. június 11–13. között megtartott XXI. Magyar Biodiverzitás Napoknak köszönhetők.

Az ormányosbogarak alaktani és életmódbeli jellemzése bármely állattani kézikönyvnek becsületére válna tömörsége és közérthetősége révén. Egyúttal jó támpontot nyújt a régi és új rendszer összehangolásában, a régi és új csoportok és nevek közötti eligazodásban. A kötet nagyságrendjét jól jellemzi, hogy nem kevesebb, mint 150 gyűjtő (köztük egy intézmény) adatai szerepelnek benne, és a bizonyító példányokat őrző intézmények, illetve magángyűjtők száma 23.

A kötet elsősorban a szakemberek érdeklődésére tarthat számot, de haszonnal forgathatják az amatőr rovarászok és vizsgájukra készülő biológus vagy zoológus hallgatók. Sajnálatos, hogy a rendelkezésre álló források szűkössége miatt mindössze 200 példányban jelenhetett meg.

 

Szél Győző

komment

Címkék: sz:Szél Győző

A Kárpát-medencei Carabus-fajok nagykönyve

2021.10.09. 19:55 :: szélgyőző

Imre Retezár and Győző Szél (2021): The genus Carabus in the Carpathian Basin (Coleoptera, Carabidae). Systematics, faunistics and iconography. Imre Retezár, Budapest, 144 pp. + 35 Figs + 203 Plates.

 

A Kárpát-medencei nagytestű futóbogarak (Carabus-fajok) átfogó monográfiája jelent meg az idén szeptemberben Retezár Imre és Szél Győző szerzőségével. Az angol nyelvű, nagy alakú (A4-es méretű) kötet a Kárpát-medencében élő 39 Carabus-fajt mutatja be, ám az alfajokkal együtt összesen 181 taxon jelenik meg a műben. A határozókulcsban csak a fajok szerepelnek, de az összes taxonról van színes habitusfotó (a változékony színű/megjelenésű taxonokról több is) és a határozásban gyakran fontos hím ivarszervről és benne található belső zsákról is készültek fotók. A szárnyfedő fajra jellemző skulptúrája, bordázata a nagyított felvételek segítségével alaposan tanulmányozható.

 m_konyvborito_3_tifcmyk_flatten_tif_cccc.jpg

A fajok és alfajok elterjedését ponttérképek ábrázolják, míg a szöveges részben az eddig ismert lelőhelyeik fel is vannak sorolva. A térképpontokhoz szükséges lelőhelyadatoknál az irodalmi adatokon kívül elsősorban Retezár Imre magángyűjteménye szolgált alapul, de a szerzők figyelembe vették a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményének anyagát is. A lelőhelyadatok ábrázolásán kívül a szerzők röviden jellemezték a bogarak élőhelytípusait, a néhány példányban előkerült ritkaságok esetében pedig olykor részletesebb adatokat is megadtak.

 m_fig_5_copy.jpg

Jelen munka nem tartozik a „könnyű, esti olvasmányok” közé, így elsősorban a szakembereknek készült. Ettől függetlenül a kötetnek több mint a felét kitevő 200 táblányi (összesen csaknem 1500 fotót tartalmazó) kiváló minőségű színes fotó szemet gyönyörködtető, és jó alapot ad a fajok felismeréséhez a szövegben való különösebb elmélyülés nélkül is. Hasonlóképpen jól használhatók az elterjedési térképek is. A Carabus-könyv másik nagy erénye, hogy a Kárpát-medencében élő fajokat tárgyaló fontosabb közlemények szinte mindegyikét felhasználja és idézi, így jelentős időt takarít meg a témával foglalkozók számára.

 m_plate_170_fabricii_malachiticus_copy.jpg

A nagy testű futrinkák (Carabus-fajok) méretük, feltűnő megjelenésük, nem utolsó sorban pedig szépségük miatt mindig is kitüntetett figyelemben részesülnek. Viszonylag könnyen gyűjthetők és azonosíthatók, ezért a legtöbb bogárgyűjteményben helyet kapnak, elterjedésükről éppen ezért aránylag sokat tudunk. Fajaik ugyanakkor előkelő helyen szerepelnek a hazai és nemzetközi védett listákban, vörös könyvekben, de Natura 2000 fajok is akadnak köztük. Nem árt tudni, hogy a hazai fajok mindegyike védelem alatt áll (vonatkozik ez a közeli rokon bábrablókra (Calosoma) és cirpelőfutókra (Cychrus) valamint az összes homokfutrinkára (Cicindela) is. A futrinkák gyakori alanyai az általános faunisztikai és monitoring vizsgálatoknak, ugyanakkor előszeretettel alkalmazzák őket közösségszerkezeti (community structure) kutatásokban is, hiszen érzékenyen reagálnak a különféle környezeti paraméterekre, másrészt a talajcsapdázással szerzett kvantitatív adataik statisztikailag is jól értékelhetők.

 m_plate_43_zawadzkii_dissimilis_copy.jpg

A fajok zöme a Palearktikumban terjedt el, de 11 fajuk a Nearktikumban él, így valójában holarktikus csoportról van szó. A fajok számát a mértékadó Die Käfer Mitteleuropas (Közép-Európa bogarai) c. sorozat futóbogarakat tárgyaló kötete 800-ra becsülte 2004-ben, míg egy ugyanebben az évben megjelent Carabus-monográfiában már 853 faj szerepel. Bár pontos adatot nemigen lehet megadni, az aktuális fajszám feltehetőleg megközelíti vagy el is éri az 1000-et, a faj alatti kategóriákkal együtt pedig több mint 4500 taxonról beszélhetünk egy 2019-ben publikált autentikus munka alapján. Európában a kaukázusi fajokat is beleértve kb. 250 Carabus-faj ismert, míg a Magyarországon élő fajok száma 27.

 m_plate_1_uj_psd_cmyk_psd_ccccccc.jpg

A Kárpát-medencei futrinkák zöme a lomboserdők és a fenyvesek lakója, csak néhányuk sztyepplakó, mint a magyar futrinka (Carabus hungaricus) és az érdes futrinka (C. scabriusculus), esetleg az alhavasi-havasi erdőhatár feletti zónában élnek, mint a hazánkban nem élő fenyves-futrinka (C. sylvestris) és Fabricius-futrinka (C. fabricii). Specializált életmódú fajok a kárpáti vízifutrinka (C. variolosus) és a dunántúli vízifutrinka (C. nodulosus), melyek olykor a víz alatt vadásznak, vagy ott keresnek menedéket ellenségeik elől. A fajok többsége szárnyatlan és röpképtelen, míg a szárnyas futrinka (C. clathratus) hártyás szárnya jól fejlett és jó repülő is egyben.

 m_plate_3_copy.jpg

A Carabus-fajok zömmel ragadozó életmódot folytatnak, külső emésztésűek, áldozatukra emésztőnedvet fecskendeznek, majd az előemésztett folyadékot felszürcsölik. Az imágók és a lárvák főleg éjszaka aktívak, táplálékukat (férgek, rovarok, csigák, esetleg dögök) szaglás, illetve tapintás útján találják meg. A specializáltabb, hosszú rágójú fajok nagyobb mértékben csigafogyasztók, mint a rövid rágójúak. A fajok egy része a földben, imágó alakban vészeli át a telet, amíg más fajok lárva alakban telelnek át.

 

Szél Győző

(Magyar Természettudományi Múzeum)

Szólj hozzá!

Címkék: carabus Szél Győző sz:Szél Győző Retezár Imre

Magyar ornitológusok életrajzi lexikona

2019.11.15. 19:48 :: KatonaG

Magyar Gábor életrajzi lexikonában a hazai ornitológusokat és az ornitológiában jelentőset alkotó, már elhunyt személyeket mutatja be alfabetikus sorrendben. A 296 oldal terjedelmű kötetben összesen 455 szakember életútja és szakmai tevékenysége elevenedik meg fél- vagy egyoldalas terjedelemben, többnyire az illetőt ábrázoló fotó kíséretében. Hiánypótló munkáról van szó, hiszen a magyarországi madártan történetét ugyan többen is megírták, de a madarászokról, illetve a madarakkal foglalkozó személyekről nem készült ilyen, a teljességre törekvő összeállítás. Az érdeklődő ezen a téren leginkább Ludwig Gebhardt 2006-ban megjelent német nyelvű kötetére támaszkodhatott, amely 1747 közép-európai ornitológus életrajzát, műveit tartalmazza. E munkában azonban mindössze 134 magyar vonatkozású életrajz található. A történeti munkák közül Schenk Jakab 1917-ben, a Magyar Birodalom Állatvilágában megjelent igen alapos áttekintése, majd a ma is leginkább forgatott Keve András-féle történeti összefoglaló említhető az Aquila 1994-es kötetében, mely csak a szerző halála után tíz évvel jelent meg.

 

A Magyar Gábor könyvét lapozgató olvasóban joggal merül fel a kérdés: hogy kerülnek egy ornitológiai kötetbe Csiki Ernő, Gozmány László és Szelényi Gusztáv entomológusok, akik a rovartan különböző ágaiban szereztek hírnevet és Janisch Miklós parazitológus, herpetológus, a mérges kígyók szerelmese? Ha a kötetben megjelenő szakemberek életútját, tevékenységét alaposabban tanulmányozzuk, fény derül a közös szálra: Csiki Ernő több részes cikksorozatban közölt adatokat hazai madaraink táplálékáról; Gozmány László elkészítette Európa állatvilágának hétnyelvű szótárát, mely számos madárfaj nevét is tartalmazza; Szelényi Gusztáv madárfészkekből előkerült fürkészdarazsakról írt közleményt, végül Janisch Miklós szenvedélyes szalonkavadász és tojásgyűjtő volt.

Janisch Miklós (1922-2002)

A széles értelemben vett madarászat tehát számos olyan hivatásos és amatőr munkásságában megjelent, akik az állattan egészen más területén dolgoztak. Sőt, bátran kijelenthetjük, hogy Magyar Gábor könyve a hazai zoológia szinte teljes keresztmetszetét adja. A bemutatott személyek hivatásuk szerint persze nem feltétlenül az állattan művelői, hanem orvosok, állatorvosok, gyógynövénykutatók, geológusok, gimnáziumi tanárok, de találunk köztük plébánost, jogászt, hivatásos katonát, rendőrtisztet, minisztériumi, pénzügyi és vasúti tisztviselőt, írót, költőt, filmrendezőt, műszaki rajzolót, állatidomárt, sőt földesurat-földbirtokost – és a foglalkozások sora még hosszan folytatható.

2_abra_marsigli.JPG

 Marsigli, Luigi Ferdinando (1658–1730) (https://www.tech-worm.com/luigi-ferdinando-marsigli-kimdir/)

3_abra_marsigli_kanalasgem.jpgKanalasgém (Marsigli: Duna-enciklopédia). A hatkötetes, igen hosszú címet viselő mű latinul 1726-ban, franciául 1744-ben jelent meg.

A szakmák sokszínűsége mellett a kötetbe felvettek által átfogott időtartam is jelentős. A legkorábbi bemutatott személy Miskolci Gáspár (1627–1696), az Egy jeles Vad-kert szerzője. Ez volt az első magyar nyelvű állattani könyv, mely a Magyar Hírmondó könyvsorozatban és az interneten is (http://real-r.mtak.hu/614/) hozzáférhető. Luigi Ferdinando Marsigli (1658–1730), az előkelő bolognai nemesi család sarja polihisztor volt, korának kiemelkedő, univerzális tudósa, aki térképésznek, csillagásznak, régésznek, geológusnak, tengerkutatónak, etnográfusnak, festőnek, ichtyológusnak egyaránt nevezhető. A Dunáról szóló, hatkötetes remekművében, Duna-enciklopédiájában fektette le az összes, a Dunára vonatkozó későbbi kutatások alapjait. Külön kötet foglakozik benne a madarakkal. (A teljes mű kikiáltási ára egy 2005-ben, Budapesten tartott árverésen négymillió forint volt.) Egy emberöltővel később élt Bél Mátyás (1684–1749), aki a magyar vármegyéket ismertető, latin nyelvű munkájában madárfaunisztikai adatokat is közölt. Benkő József (1740–1814) lelkész, történetíró, nyelvész és botanikus egyik munkájában 72 madarat sorolt fel Erdélyből, ami ebben a korai időszakban ornitológiai alapvetésnek számított.

Benkő József (1740–1804) (Éder Zoltán: Benkő József nyelvészeti munkája és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság (1978))

Különleges személy volt a drezdai születésű Johann Centurius Hoffmansegg gróf (1766–1849), hiszen úgyszólván beleszeretett a 18. századvég Magyarországába. Magyarul is megtanult, nővérét pedig hosszú és részletes levelekben tájékoztatta a Bécsből Budára, Pécsre, majd Eszéken és Szegeden át Mehádiába, onnan Temesváron és Budán keresztül újra Bécsbe vezető útjáról. Az 1793 és 1794 között tett körutazásról szóló és önálló kötetben is kiadott német nyelvű beszámoló kitért a rovargyűjtés és a madármegfigyelés részleteire is, de a csaknem 100 évvel későbbi magyar változatból ezek a természettudományos részek sajnos kimaradtak, mivel az akkori fordító, Berkeszi István unalmasnak ítélte őket. Így a ma is beszerezhető könyvecskében „csak” a 220 évvel ezelőtti, jobbára hazai tájakról, útviszonyokról, étkezési szokásokról, társadalmi viszonyokról, az iskolázott és művelt felső körök mindennapi tevékenységéről olvashatunk lebilincselő tudósítást és fejtegetéseket.

A mindössze 37 évet élt Hanák Jánosnak (1812–1849) egy máig megbecsült és használt tudománytörténeti munkát köszönhetünk, mely nemrég hasonmás kiadásban is megjelent és az interneten is (http://real-eod.mtak.hu/6044/) hozzáférhető. Címe: Az állattan története és irodalma Magyarországban. A fiatal zoológus az oktatásban is jeleskedett: több száz színes képet tartalmazó, emlősöket és madarakat bemutató tankönyve (Természetrajz vagyis: Az állat- növény- és ásványországnak természethű rajzokkal ellátott rendszeres leírása magán, és nyilvános oktatásra. Első kötet: Emlősök és madarak) számos kiadást megért és igen népszerű volt, szerzője hat évig dolgozott rajta. Még egy harmadik kötetet is köszönhet az utókor Hanáknak, mely az ifjúság számára foglalja össze tömören az állat-, növény- és ásványországról szóló ismereteket. Ma mindhárom könyv antikvár ritkaságnak számít. Hanák a bugátizmus lelkes híveként a modern magyar műnyelv létrehozásán is fáradozott.

Hanák János (1812–1849): Az Állattan története és irodalma Magyarországon (1849). A szerző tudománytörténeti munkája máig idézett alapműnek számít.

6_1_abra_hanak_madarak.jpg6_2_abra_hanak_madarak.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Madarak Hanák János: Természetrajz: Az állat- növény- és ásványországnak rendszeres leírása. Emlősök és madarak (1846) c. könyvéből. A 343 oldalas könyv 57 színes, kőnyomatos táblát tartalmaz.

Ha Hoffmansegg gróf személye érdekes, a tragikusan fiatalon elhunyt Rudolf Habsburg trónörökös (1858–1889) valóságos csemegének számít. A magyarul anyanyelvi szinten író-beszélő-olvasó főherceg iránt még több mint 100 évvel a halála után is lankadatlan az érdeklődés, ami elsősorban annak köszönhető, hogy halálának körülményei máig nem teljesen tisztázottak. Bár Rudolf már húszévesen belépett a hadseregbe, ahol hangzatos katonai rangokra tett szert, apja, Ferenc József császár nem vonta be politikai és katonai döntéseibe, ami feltehetőleg jelentős mértékben hozzájárult a főherceg fokozódó depressziójához.

Rudolf trónörökös (1858–1889) (John T. Salivendy: Rudolf. Egy lázadó habsburg lélektani tükörben (1988))

A magyar korona várományosa így az irodalomban és a természetrajzban keresett és talált képességeihez méltó elfoglaltságot. Kiváló ornitológus vált belőle, aki a híres Alfred Brehmmel járt madarász expedíciókra. A Tizenöt nap a Dunán című útibeszámoló, melyet Paszlavszky József fordított magyarra, egy ilyen ornitológiai expedíciót mutat be részletesen. A trónörökös Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című, 1886 és 1902 között megjelent hatalmas könyvsorozat elindítója és haláláig szerkesztője volt. A magyarul és németül párhuzamosan megjelentetett munka magyar kiadását Jókai Mór szerkesztette, akivel a főherceg személyes jóviszonyt ápolt. (Jókai el volt ragadtatva a főherceg magyar nyelvtudásától; mint megjegyezte, még az alanyi és a tárgyas ragozással is tisztában van.) Rudolf egyik fő érdeme, hogy Bécsben az ő pártfogásával gyűlt össze az első nemzetközi madarászati kongresszus 1881-ben.

 Nagy paradicsommadár Molnár Lajos (1953-1942) gyűjteményéből

 Szalakóta – Vezényi Elemér festménye Vertse András: Madárvédelem (1955) c. könyvének borítóján

Az ornitológiai lexikon szerzője az általa felvonultatott személyek közül azért a legnagyobb terjedelmet – érthető okokból – a madarászatot hivatásként űző szakembereknek szentelte, akik nevét főként vagy kizárólag madártani munkásságuk tette ismertté és/vagy híressé. Ilyenek a teljesség igénye nélkül Beretzk Péter, Chernel István, Csörgey Titusz, Herman Ottó, Horváth Lajos, Keve András, Lovassy Sándor, Madarász Gyula, Molnár Lajos, Petényi János, Schenk Jakab, Sterbez István, Vasvári Miklós, Vertse Albert.

10_abra_herman_otto.jpg

 

Herman Ottó (1835–1914) (Rovartani Lapok 22.kötete (1915)

 

12_abra_chernel_istvan.jpg

 

Chernel István (1865–1922) (MTM fotóarchívuma)

 

Túzok – Csörgey Titusz alkotása Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról (1901) c. könyvéből. Csörgey a madarakat természetes tartásban, élethűen festette meg.

Hajnalmadár – Nécsey István festménye Chernel István: Magyarország madarai különös tekintettel gazdasági jelentőségökre (1899) c. könyvéből

Csonttollú – Háry Gyula festménye Chernel István: Magyarország madarai különös tekintettel gazdasági jelentőségökre (1899) c. könyvéből

A hazai madarászat egyik legkiemelkedőbb alakja kétségtelenül Herman Ottó (1835–1914), akinek oroszlánrésze volt a Magyar Ornithológiai Központ, a későbbi Madártani Intézet létrehozásában. Alapította és évekig szerkesztette a Természetrajzi Füzeteket (ma: A Magyar Természettudományi Múzeum Évkönyve) és az Aquilát, a több mint száz éve rendszeresen megjelenő tudományos folyóiratokat. A Magyarország madarai különös tekintettel gazdasági jelentőségökre című, máig alapműnek számító könyve révén talán Chernel István (1865–1922) a másik legismertebb hazai ornitológus.15_abra_lovassy_sandor.jpg

Lovassy Sándor (1855–1946) (Keve András: Emlékezés Lovassy Sándorra (1969))

16_abra_lovassy_1927.jpg

Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik (1927). A 895 oldalas tankönyv jelentős részét kitevő megfigyeléseket a szerző saját tapasztalatai alapján írta.

 

17_1_abra_madarasz_heja_lovassy.jpg17_2_abra_madarasz_retiheja_lovassy.jpg

 

 

 

 

 

 

 Héja és barna rétihéja feje – Madarász Gyula rajzai Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai (1927) c. könyvéből

Fekete István: Tüskevár. Az 1966-ban megjelent 6. kiadás borítója.

Lovassy Sándor (1855–1946) Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik című, 1927-ben megjelent, közel 900 oldalas munkája úgyszólván teljes egészében eredeti megfigyeléseken alapul, melyet évtizedeken át használtak tankönyvként. A kötet valamivel több mint fele madarakról szól, ami a madarak nagy fajszámán kívül a szerző ornitológiai elkötelezettségének is ékes bizonyítéka. Az amúgy is kiváló könyv ismertségéhez és népszerűségéhez nagyban hozzájárult, hogy Fekete István Tüskevár című regényében is felbukkan.

Bíró-gyümölcsgalamb – Madarász Gyula festménye (1897). A madarakat Bíró Lajos gyűjtötte Pápua Új-Guineában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Erzsébet királyné pillangója”, illetve mai nevén óriás-madárlepke, hím és nőstény – Madarász Gyula festményei (1900). A lepkéket Bíró Lajos gyűjtötte Pápua Új-Guineában.

A fentebb felsorolt személyek egy része egyúttal kiváló rajzoló-festő is volt, akik tudományos munkáikhoz maguk készítették az illusztráció(ka)t. Elsőként említendő itt Madarász Gyula (1858–1931), aki az állatábrázolás mestereként nemcsak kiválóan és természethűen festett, hanem a rézkarcokat is maga készítette. Főleg madarakat örökített meg, mint a Bíró-gyümölcsgalamb, de a szintén Bíró Lajos által Új-Guineában gyűjtött Erzsébet királyné pillangójának (mai neve: óriás madárlepke (Ornithoptera goliath)) gyönyörű festménye is neki köszönhető a Természetrajzi Füzetekben. Művészi munkáit a Műcsarnokban és a Nemzeti Szalonban állították ki.

 

necsey_upupa.jpgnecsey_buteo.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Búbosbanka és gatyás ölyv – Nécsey István festményei a Naumann-féle, Közép-Európa madarait bemutató, 1897 és 1905 között megjelent, 12 kötetes, monumentális könyvsorozatból.

Hasonlóan szép és szakmailag is magas színvonalú festményeket készített a tragikusan fiatalon elhunyt Nécsey István (1870–1902), aki kezdetben lepkéket festett. A lepkék ábrázolásában mutatkozó tehetségét látva Herman Ottó habozás nélkül felkérte Chernel István magyarországi madarakat bemutató könyvének illusztrálására. A híres könyv 40 színes, kőnyomatos tábláinak nagy részére így Nécsey festményei kerültek. Nemzetközi ismertségének és művészi rangjának köszönhető, hogy a 12 kötetes, Naumann, Die Naturgeschichte der Vögel Mitteleuropas c. könyvsorozat néhány ábrájának elkészítésével is megbízták.

A nem mindennapi madarász egyéniségek sorát gazdagítja Szalóky-Navratil Dezső (1878–1970), aki szakmáját és foglalkozását tekintve orvos volt. Műtős oklevelet valamint orr- és gégesebészeti magántanári képesítést is szerzett. Kórházi orvosi tevékenysége mellett szabad idejében rendszeresen figyelte a madarakat. A Kócsag c. madártani folyóirat főszerkesztője és az 1928 és 1945 között működő Magyar Ornithológiai Szövetség elnöke volt. A nemesi származása miatt olykor „madárbáróként” emlegetett Navratil a szövetség elnökeként szívesen osztogatta a Herman Ottót ábrázoló, ezüstözött bronzból készült dísztagsági emlékérmet. Kapott az éremből többek között Bethlen István, Benito Mussolini, Paul von Hindenburg, de a szövetség fővédnöke, vitéz nagybányai Horthy Mikós is. Utóbbinak Navratil orvosa is volt.

doc180807-20180807170753-0001.jpgdoc180807-20180807170753-0002.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az Ornithológiai Szövetség medálja. A medált díszítő szalag az egykori tulajdonos budapesti lakóhelyére utal.

Frivaldszky Imre (1799–1870) (A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Aradon tartott XV. nagygyűlése (1872))

 Balkáni gerle – Frivaldszky Imre: Balkány vidéki természettudományi utazás c. közleményéből (A Magyar Tudós Társaság Évkönyve, 3. kötet (1837))

Frivaldszky János: Aves Hungariae (1891). Időrendben ez a negyedik jegyzék Magyarország madarairól, melyet a szerző a 2. nemzetközi madártani kongresszusra állított össze.

25_abra_fulemulesitke.jpg

Fülemülesitke – Madarász Gyula festménye Frivaldszky János: Aves Hungariae c. könyvéből

26_abra_dudich_endre.jpg

 Dudich Endre (1895–1971) (MTM fotóarchívuma)

Helyük van a kötetben az olyan általánosan elismert és megbecsült zoológusoknak, mint, Frivaldszky Imre (1799–1870), Frivaldszky János (1822–1895), Xántus János (1825–1894), Dudich Endre (1895–1971), akik nem voltak kizárólagosan madarászok, de tevékenységük nagyban hozzájárult az ornitológia fejlődéséhez. Frivaldszky Imre a magyarországi állattani kutatások egyik úttörője, aki a Kárpát-medencei madárfaunáról is beható ismeretekkel rendelkezett. Ő írta le a balkáni gerlét a tudomány számára 1838-ban. Rokona Frivaldszky János összeállította a máig referenciaműként számon tartott névjegyzéket (Aves Hungariae), mely az akkori Magyarország madarait sorolja fel. Xántus az Újvilág zoológiai és ornitológiai feltárásában szerzett elévülhetetlen érdemeket a 19. század közepén. Észak-Amerikán kívül Borneóban és Jáván is járt, ahol jelentős néprajzi és állattani anyagot gyűjtött és juttatott el Magyarországra. Az egyetemi oktató Dudich Endre keze alól olyan kiváló zoológusok kerültek ki, mint többek között Keve András.

A jelen kötet Magyar Gábor tízéves kutatása és anyaggyűjtése révén jött létre, vagyis óriási munka fekszik benne. Ennek csak részben magyarázata a bevezető részben már említett sokszínűség, vagyis hogy az igencsak különböző területeken munkálkodó személyek esetében forrásmunkák százait kellett áttekinteni az életrajzi adatok kiderítéséhez – még így is sok esetben lehetetlen volt a pontos adatok megtalálása.

A Magyarországi ornitológusok életrajzi lexikona c. munka érdeme a hatalmas ismeretanyagon túlmenően az olvasmányos stílus és az ábrák gazdagsága, mely nemcsak a bemutatott személyek portréira vonatkozik, hanem kiterjed a szakmunkákban szereplő illusztrációikra, mint például Madarász Gyula vagy Nécsey István művészi igényű alkotásaira. A szerző által készített szép és hiteles madárfotók szintén nagyban hozzájárulnak a mű élvezetéhez. Ezáltal megvalósulhat Magyar Gábornak a könyvbemutatón elhangzott óhaja, miszerint a leendő olvasók ne csak adatokat keressenek a lexikonban, hanem önfeledten lapozgassák, mint egy képeskönyvet, örömszerzés céljából. A könyvet mindenkinek jó szívvel ajánljuk, aki természettudományokkal foglalkozik, kortól és végzettségtől függetlenül. Bizonyos persze, hogy elsősorban a madarak iránt érdeklődőknek, a muzeológusoknak és a zoológiai tudománytörténet művelői számára lesz nélkülözhetetlen alapmű.

Fekete István (1900–1970) (Sánta Gábor: Fekete István hagyományai (2017)). Sánta Gábor munkái alapján egy, a korábbinál autentikusabb Fekete István kép bontakozik ki.

Az alábbiakban néhány megjegyzés és kiegészítés következik, amelyeket egy esetleges bővített kiadásban érdemes volna figyelembe venni. Gere Géza (1927–2013) és Szent-Ivány József (1910–1988) madarászati tevékenysége volt olyan jelentős, hogy egy ilyen kötetbe bekerüljenek. Kisebb pontatlanság, hogy Csiki Ernő „fő kutatási területét az egyenesszárnyú rovarok, levéldarazsak és bogarak alak- és rendszertana jelentette”, hiszen Csiki elsősorban bogarakkal foglalkozott. Az 1897 és 1905 között megjelent Naumann-féle madárkönyv nem 10, hanem 12 kötetes. Kaán Károlyról 1996-ban egy 272 oldalas könyv született Az erdők szerelmese. Kaán Károly erdőmérnök élete és munkássága címmel. Ez a mű akár első helyen is szerepelhetne a forrásmunkák között. Sánta Gábor kutatásaiból kiderült, hogy a Fekete István körüli legendák sokszor nélkülözik a valós alapot, mint az életre szóló sérülésekhez vezető megveretése is. Ez a részlet tehát kihagyható a rövid életrajzból, míg Sánta cikkeiből, könyveiből fel kellene venni néhányat az irodalomjegyzékbe.

Szólj hozzá!

Címkék: sz:Szél Győző

Egy álom megvalósult

2019.11.15. 10:28 :: szélgyőző

Vig Károly (2019): A rovartani kutatások története Magyarországon. A kezdetektől a Magyar Entomologiai Társaság alapításáig. Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum, Szombathely, 727 oldal.
Példányszám: 200, ár: 18 000 Ft.

 

 

A magyarországi rovartan történetének átfogó és szinte minden részletre kiterjedő ismertetése jelent meg a szombathelyi Savaria Múzeum gondozásában. Már elöljáróban le kell szögezni, hogy ilyen mélységű és terjedelmű zoológiatörténeti munkát nem adtak ki eddig Magyarországon. Ha a természettudományok más ágait tekintjük, talán Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete vagy Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből című hasonló igényességgel, tárgyi tudással és éveken át tartó következetes adatgyűjtéssel létrehozott monografikus műveit említhetnénk. Témailag vitathatatlanul közelebb áll az előbbieknél és címében is kissé emlékeztet Vig Károly munkájára Bognár Sándor: A magyar növényvédelem története a legrégebbi időktől napjainkig (1030–1980) című, 1994-ben megjelent 783 oldalas, szintén rendkívül igényes könyve.

Vig Károly könyvében nyoma sincs a sokszor tapasztalható terjedelmi korlátozásoknak, rövidítéseknek, melyek hátterében többnyire anyagi okok és nem elvi megfontolások állnak. Vagyis a munka teljes mértékben a szerző álmát, illetve elképzelését tükrözi. Rögtön itt az elképesztően gazdag ábraanyaga. Nem csak a bemutatott szakemberek portréja jelenik meg benne nagy bőségben, hanem ritka könyvek címlapját, ábráit, naplókat, leveleket, eredeti dokumentumokat, rovarábrákat, tudományra új fajok típuscéduláját, gyűjteményi dobozokat, üvegcséket és sokféle egyéb tárgyat csodálhatunk meg a kötet lapjain. Emich Gusztáv: A kis lepkegyűjtő című könyvéből a borítón és a címlapon kívül az összes (szám szerint 19) tábla másolata bekerült a kötetbe. De említhetjük Móra Ferenc remekbe szabott írását (A tízaranyas pille regénye), amely teljes terjedelmében megjelenik. A könyv így nemcsak élvezetes és szórakoztató, hanem felhasználóbarát is egyben, hiszen időrabló keresgéléstől kíméli meg az olvasót.

Adódik a szinte megkerülhetetlen kérdés: kinek íródott a könyv, ki a célközönség. Nos, szinte mindenkinek jó szívvel ajánlható, aki a rovarok iránt érdeklődik, vagy egyáltalán örömét leli a szép könyvekben. A szerzőnek nyilvánvaló szándéka volt a gyönyörködtetés, az általa szépnek tartott rovarok és az őket ismertető könyvek, leírások, cikkek minél teljesebb körű ismertetése, bemutatása. A gyönyörködtetve tanítás valójában régi és nemes hagyomány, mely legjobban talán az 1800-as évek elején kiadott (Márton József által magyarra is lefordított) Friedrich Justin Bertuch Természethistóriai képeskönyvében érezhető. A 12 kötetes, 600 színes rézkarcot tartalmazó mű „az ifjúság hasznára és gyönyörködtetésére” íródott, ahogyan hosszú alcímében is olvasható. A másik példa August Rösel von Rosenhof jó fél évszázaddal korábbi Insecten-Belustigung – magyarul szórakoztató rovartan – címet viselő vaskos kötetei. Mindkét munka sajátossága a gazdag és lenyűgözően szép ábraanyag, mely a szöveg nélkül önmagában is élvezhető.

Jelen kötetben a szórakoztató és gyönyörködtető szándék mellett megjelenik egy merőben új szemléletmód is, amellyel a korábbi tudománytörténeti munkákban alig találkozunk. Ez az újdonság részben abban áll, hogy nemcsak a korszak legjelesebb, jól ismert alakjait kell bemutatni, hanem szinte mindenkit, aki nyomot hagyott, akár csak egy-egy érdekesebb faj megfigyelésével, begyűjtésével, tenyésztésével. A szerző egy másik, nem kevésbé eredeti elképzelése, hogy a rovarászat nagy alakjai sokszínűbben, emberi sorsuk tükrében bontakozzanak ki könyvének lapjain, ne csak szakmai tevékenységük fő csapásirányai felől közelítve. A szövevényes életutak és az ezernyi mellékszál kibogozásához, majd ismertetéséhez természetesen szükség volt az eredeti dokumentumok, iratok, levelek tanulmányozására, melyek a Magyar Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Tárában fellelhetők ugyan, de a roppant anyag előkeresése, átnézése, elolvasása rendkívül időigényes feladat. A szerző erre is vállalkozott, így munkája a hagyományos, hol leegyszerűsítő, hol kissé megszépítő ábrázolás helyett sokkal inkább a valós helyzetet tárja az olvasó elé. Részben ez avatja művét forrásértékű és hiánypótló szakkönyvvé, vagyis nem egyszerű kompilációról van szó, melyek többnyire alig mutatnak túl a korábbi összefoglaló műveken.

A nagyalakú, 727 oldal terjedelmű könyv elméletileg az 1637 és 1910 közötti csaknem 300 évet tekinti át. Az időszak határköveit az első magyar szerző által írt rovartani munka (Horváth András: Disputatio Physica de Insectis), illetve a Magyar Entomológiai Társaság, a Magyar Rovartani Társaság elődjének megalapítása tűzi ki. Az időhatárokat persze nem kell túlságosan komolyan venni, hiszen a könyvben sok szó esik – ha csak rövidebb utalások szintjén is – a természettudományok korai képviselőinek nézeteiről, mint Arisztotelész és Plinius, de említhető Gozmány László, Kaszab Zoltán vagy Nagy Barnabás neve is, akik viszont 1910 után születtek. (Igaz, a közelmúlt és a jelen szakemberei elsősorban tudománytörténeti munkásságuk okán kerültek a kötetbe.)

Ha a könyv által érintett időszak körülhatárolása nehéz, a benne megjelenő személyek impozáns sorára ez hatványozottan igaz. Messze nem csak az entomológia, sőt, helyenként az ornitológia és a botanika művelői, specialisták, gyűjtők és kereskedők, hanem többek között költők, írók, politikusok is helyet kaptak a könyvben, mint Goethe, Arany János, Gárdonyi Géza, Móra Ferenc, Kossuth Lajos, Darányi Ignác, akik különleges érdeklődésük folytán hagytak jelet a hazai rovartanban. Ilyen érdekes személy volt Kossuth Lajos, aki hosszú emigrációjában a növények és csigák gyűjtésén túlmenően a magyar növény- és állatnevek képzésével is behatóan foglalkozott és élénk vitát folytatott a kortárs szakemberekkel. Ezek után már meg sem lepődünk Georg Dahl, Ernst Gustav Kraatz, Edmund Reitter, Johann Ignaz Schiffermüller, Otto Staudinger vagy a Rothschildek nevének olvasásakor, hiszen a „magyarországi rovartan” régen sem szorítkozott csupán a hazai entomológusok tevékenységére, éppúgy nemzetközi tudomány volt, mint ma. A névmutatóban felsorolt személyek száma meghaladja a kétezret. A növény- és állatneveket tartalmazó tárgymutató szavainak száma nagyjából ugyanennyi.

Vig Károly: A rovartani kutatások története Magyarországon című mű a Bevezetést és a Mutatókat leszámítva 28 fejezetre tagolódik. A többnyire időrendi sorrendet követő fejezetek valójában önálló műveknek tekinthetők, melyek külön füzetekben-könyvekben is napvilágot láthattak volna, mint a Kertész Kálmánról szóló fejezet a Savaria Múzeum Közleményeiben 2017-ben. A részek önállóságát, lezártságát az összes fejezet végén található irodalomjegyzék is hangsúlyozza. Az irodalomjegyzék nemcsak az adott fejezet szereplőiről írt forrásmunkákat öleli fel a teljesség igényével, hanem rendszerint a bemutatott szakemberek irodalmi munkásságát is. A fejezetek függetlenségének előnye, hogy a kötet akár lexikonként is használható: egy-egy korszak valamint a kapcsolódó személyek és tevékenységük megismeréséhez nem kell feltétlenül ismernünk az előzményeket. A lexikonhoz való hasonlóság persze inkább csak a gazdag tényanyagban és a könnyű visszakereshetőségben merül ki. A könyv egyik legfőbb érdeme ezzel szemben az olvasmányos stílus, ami a tömören fogalmazó lexikonokra többnyire nem jellemző.

A fejezetek terjedelme változó, a legrövidebb nyolc, a leghosszabb 64 oldalt tesz ki. Ezekben általában több rovarász életútja, illetve szakmai tevékenysége elevenedik meg, de nagy terjedelmet kaptak többek között a gyűjtemények, az emblematikus rovarfajok, mint a nagyfoltú bagolylepke (Oxytripia orbiculosa) (avagy a Frivaldszky Imre által adott nevén „körjegyű ardóc”), illetve az adott kor égetően fontos növényvédelmi kérdései, mint a sáskajárás vagy a filoxéravész. A legrövidebb (2.) fejezetnek (Elsők között az elsők) például Regéczi Horváth András, illetve Miskolci Gáspár a főszereplői, és természetesen bemutatásra kerülnek ebben a részben műveik is: a Disputatio, illetve az Egy jeles Vad-Kert. A Magyarul megszólaló tudomány című következő, szintén elég rövid fejezet Apáczai Csere Jánosról, és a Magyar Enyclopaediáról szól. A’ Linné systémája szerént címet viselő 6. fejezetben Földi Jánossal és Természeti história című, 1801-ben megjelent munkájával már a 19. század küszöbére lépünk. Az úttörő címet viselő 10. fejezet Frivaldszky Imre életéről és szerteágazó tevékenységéről szól. A kötet megszámlálhatatlanul sok témakörének vázlatos ismertetése is messze meghaladja ezen ismertető lehetőségeit, ezért csak néhány kép felvillantására vállalkozhatunk.

A legterjedelmesebb 13. fejezet a szőlőtermesztést sújtó filoxéra magyar és európai vonatkozásait, a veszedelmes kártevő leküzdésére irányuló terveket, vitákat, erőfeszítéseket mutatja be olyan alapossággal, hogy ahhoz már semmiféle adalék vagy kiegészítés nem fűzhető. A 64 oldalas tanulmányban (mely kisebb oldalméretben akár 200-250 oldalas könyv lehetne!) a szerző a hazai rovartan jeles személyét, a címadó Horváth Géza poloskakutatót állítja reflektorfénybe. Az orvos végzettségű, sok nyelven író és beszélő Horváth Géza hosszú ideig az Állattár igazgatója és emblematikus figurája volt. A filoxéravész leküzdésében játszott szerepéért a szőlősgazdák 80 éves korában a megtisztelő „Pater viticulturae novae Hungariae” (Az új magyar szőlőkultúra atyja) címmel tüntették ki. Érdemei közé tartozik, hogy megindította a Rovartani Lapokat és javaslatára kezdődött el A Magyar Birodalom Állatvilága (Fauna Regni Hungariae) sorozat megírása. Az idős korában is délceg tartású, szigorú tekintetű tudósról számos fényképfelvétel maradt fenn, melyek közül a csoportképeket is beszámítva nem kevesebb, mint 16-ot vehetünk szemügyre Vig Károly könyvében. Egyik legérdekesebb talán, ahol Horváth Géza a nagyítólencséjét tartja a kezében, melyet rovartani vizsgálatainál és fajleírásainál használt. A Magyar Természettudományi Múzeum Poloskagyűjteményében látható nagy méretű olajfestmény is így ábrázolja.

Horváth Géza (1847–1937)

Az utolsó magyar polihisztor címet viselő 14. fejezetnek Herman Ottó áll a középpontjában. A pókmonográfiájáról, halászati szakkönyvéről és sokoldalú madarászati tevékenységéről híres szerzőről nem közismert, hogy pályafutása kezdetén (és később is) egyenesszárnyú rovarokkal is foglalkozott és ebből a csoportból is írt le tudományra új fajokat. Markáns véleményt formált mind a sáskajárás, mind a filoxéravész idején, hangsúlyozva a természet önszabályozó képességét, köztük a madarak szerepét a túlszaporodott sáskák gyérítésében. Elsöprő vitakészsége, kiváló szónoki tehetsége, nemkülönben a magyar nyelv fölényes ismerete révén félelmetes ellenfélnek bizonyult a tudományos és politikai vitákban egyaránt. A szó mellett az ecsetnek is kiváló mestere volt, számos cikkhez, könyvhöz készített művészi és egyben hiteles illusztrációkat.

Herman Ottó (1835–1914)

Eredeti tehetség volt a mindössze 32 évet élt és szerelemi bánatában öngyilkosságot elkövető Nécsey István, a Ködlovag a 19. századból című 17. fejezet főszereplője. Lepkék százait festette meg tudományos hitelességgel, egyszersmind művészi színvonalon. Mesterségbeli tudásának egyik ékes bizonyítéka, hogy az európai madarászati irodalom egyik alapművében, a 12 kötetes Naumann-féle Naturgeschichte der Vögel Mitteleuropas könyvsorozatban is fellelhetők alkotásai. A következő, 18. fejezet, a Félbetört életpálya Tömösváry Ödönről (1852–1884) szól. Rövid idő alatt is jelentőset alkotott. Fő kutatási területét a soklábúak anatómiája valamint a különböző rovarrendek szájszerveinek bonctana képezték. Elévülhetetlen érdemeket szerzett az Al-Duna mentén óriási tömegben fejlődő és a háziállatokat veszélyeztető kolumbácsi légy életmenetének felderítésében.

Bár a könyvfejezetek közül egyben sem jelenik meg konkrét személynév, az avatott olvasó némelyiket akár ki is találhatja. A sáskakapitány című 22. fejezet még viszonylag egyszerűbb a „találós kérdések” sorában, hiszen a hazai növényvédelmi rovartan jeles szakemberei közül alighanem Jablonowski József tette a legtöbbet a sáskajárás leküzdéséért. A sáskák túlszaporodása ellen küzdő szakembergárda másik két elmaradhatatlan tagja volt Herman Ottó és Sajó Károly, akik életművében a marokkói sáska szintén szerepet kapott – természetesen ők se hiányozhatnak e fejezetből.

Jablonowski József (1863–1943)

Érdekes az a két személyes adalék, ha úgy tetszik vallomás, mely ezt fejezetet keretbe foglalja. Amikor Vig Károly könyvének megírására készült, Sáringer Gyula egy sárguló borítékot bízott rá, amely Balás Géza Jablonowskiról szóló centenáriumi emlékbeszédét tartalmazta. Ez az 1963-ban elhangzott, túlfűtött érzelmekben sem szűkölködő megemlékezés első ízben a jelen kötetben lát napvilágot teljes terjedelmében. A másik egy finom dorgálás volt Jenser Gábor részéről 2010-ben, amikor Vig Károly a 9. Európai Rovartani Kongresszuson „A Magyar Rovartani Társaság 100 éve” című előadásában nem tett említést Jablonowski Józsefről.

A könyv 23. fejezete, az Őszibarack és medvelepke Metelka Ferenc dabasi gyógyszerész és amatőr kertész életútját és a nevét viselő Metelka-lepke felfedezésének izgalmas történetét mutatja be. A Metelka Ferencről szóló fejezet indítása már-már költői ihletettségű. Ebben a néhány sorban a régmúlt egy elképzelt (és talán kissé idealizált) rovarászát vázolja fel élénk színekkel a szerző. A gyűjteményében gyönyörködő és abban mélységes megnyugvást találó hajdani entomológus az idős Iharos Gáspár asztalosmester alakját idézi Fekete István Bogáncs című regényéből, aki előtt álmában leperegnek mesterművei, a sohasem recsegő székek és ágyak, a tökéletesre esztergált kuglibabák és -golyók. Az utolsó előtti, 28. fejezet, a Hamuvá lett gyűjtemény Kertész Kálmán dipterológus életét és tudományos tevékenységét mutatja be harminc oldalon. A bevezető sorokban ismét a távolba révedő költő hangja szólítja meg az olvasót a kártevők által tönkretett rovargyűjtemények szomorú sorsán tépelődve. A Természettudományi Múzeum történetében jártas olvasó nem téved, amikor a fejezet folytatásaképpen az Állattár katasztrófájához vezető 1956-os gyújtóbomba rémképét vizionálja.

Kertész Kálmán (1867–1922)

Kertész Kálmán sorsa többszörösen is tragikus. Nemcsak az óriási munkával, gyakorlatilag a semmiből előteremtett és a világ szinte minden jelentős természettudományi múzeumában jegyzett légygyűjteménye lett a lángok martaléka, hanem értékes levelezése is. Világkatalógusának befejezésében súlyos betegsége, illetve korai halála akadályozta meg. (A katalógus befejezését a halálos ágyánál tett ígéretek ellenére sem sikerült később tető alá hozni.) E fejezet legmegrázóbb részét azonban mégsem a vadászként és zenészként is kiváló tudós életútja képezi, hanem a múzeumi kollektíva megosztottsága és kiéleződő ellentéte a Tanácsköztársaság idején. Hátborzongató élmény Kertész Kálmánnak a halála előtti utolsó írását olvasni, amelyben, Csiki Ernő, a korszak másik kiemelkedő entomológusa elleni súlyos, szinte felfoghatatlan vádjait ismerteti hosszan, majd kéri az akkori vezetést, hogy e személyt semmiképp se nevezzék ki tárigazgatónak. Amíg a néhány évvel későbbi összecsapás, Méhely Lajos és Csiki Ernő következményektől sem mentes háborúskodása zoológus körökben ismert, a fenti, szintén gyűlölettel párosuló konfliktus egyáltalán nem.

Csiki Ernő (1875–1954)
Méhely Lajos (1863–1953)

Persze itt sem csak Kertész Kálmánról és tudományos tevékenységéről van szó, ahogyan szinte minden más fejezet is jóval összetettebb, sokrétűbb a címben megjelöltnél. Kohaut Rezsőt is megismerhetjük ebből a részből, aki a nálánál kilenc évvel fiatalabb Kertésznek nemcsak kollégája, de jó barátja is volt. A közösen kitűzött célt, Magyarország szitakötő-monográfiájának megírását Kohaut Rezső végül egyedül teljesítette, hiszen Kertész Kálmán hamarosan megindult saját útján, a dipterológia irányában. A Millennium évében, 1896-ban megjelent „A magyarországi szitakötő-félék természetrajza” című kötet az egybegyűjtött népies nevei, precíz leírásai és nem utolsó sorban színes táblái révén máig megbecsült forrásmunkája a hazai szitakötő-irodalomnak. Kohaut a magyarországi bolhákról és madarakról írt határozói talán kevésbé ismertek.

Szél Győző

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása