Az 1867-es kiegyezés nem csak a politikai-gazdasági helyzetnek kedvezett, hanem a kultúrában is beköszöntött a „boldog békeidő”, amelynek legemelkedettebb pillanatait 1896 jelentette, a honfoglalás ezeréves évfordulójára emlékező millenáris ünnepségek. Ez a hosszú és nyugalmas időszak egészen az első világháború kitöréséig, 1918-ig tartott, és az építészetben valamint a művészetekben éppúgy éreztette hatását, mint a tudományban. Ennek eredményeképpen a zoológiában is számos olyan jelentős mű születhetett meg, melyekre korábban nem volt példa.

Magyarország állatvilágának megismerésében alapvető szerep jutott két jelentős műnek, illetve sorozatnak. Az egyik, az 1800-as évek végén kezdődő és Trianon előtt befejezett A Magyar Birodalom állatvilága (Fauna Regni Hungariae), a másik az 1955-ben indult, és befejezetlenül maradt Magyarország állatvilága (Fauna Hungariae). Míg a korábbi munka a Trianon előtti Magyarország állatvilágának foglalata, az utóbbi elsősorban a mai határainkon belül honos faunát taglalja, de tartalmazza a határaink közelében előforduló olyan fajokat is, melyek hazai felbukkanására van esély.

A Magyar Birodalom állatvilága utolsó fejezetének címlapja

A Királyi Magyar Természettudományi Társulat Állattani Szakosztályának 1893. évi februári ülésén vetette fel Horváth Géza, a Nemzeti Múzeum Állattárának poloskakutatója, hogy Magyarország ezeréves fennállásának emlékére kívánatos lenne létrehozni egy olyan faunakatalógust, amely a Magyarország területéről addig kimutatott állatfajok elterjedési adatait tartalmazza. A terjedelmesnek ígérkező mű szerkesztésével Paszlavszky József zoológust, főreáliskolai tanárt bízták meg.

Horváth Géza (1847–1937) (forrás: A MTM fotóarchívuma)

Bár a magyar birodalom állatvilágának rendszeres lajstromba vétele, a Fauna Regni Hungariae megjelenését 1896-ra tervezték, a közel 1000 oldalas mű csak jóval később, 1918-ban látott napvilágot. Benne az a 20 573 állatfaj szerepel, melyet az akkori magyar állam területén megfigyeltek. A műben található egyetlen ábra egy színezett térkép, mely a korabeli Magyarország nyolc jellemző természetföldrajzi régióját  mutatja a vármegyehatárok feltüntetésével. A térkép egyúttal a szövegben található lelőhelyek közötti könnyebb eligazodást is segíti a régiók római számozásával.

Színezett térkép a Magyar Birodalom állatvilága műből

Mivel a Magyar Birodalom állatvilága zömét a fajok és lelőhelyek felsorolása teszi ki, az egyes részek terjedelmét elsősorban az adott csoport fajszáma szabja meg. Nem meglepő ezért, hogy a 214 oldalas, leghosszabb fejezet a bogaraké (Coleoptera). Ennek szerzője, Kuthy Dezső, az Állattár munkatársa volt. A mai napig sokat idézett mű létrehozásában Bíró Lajosnak, az Új-Guinea ismert kutatójának is oroszlánrésze volt, jóllehet neve nem jelent meg szerzőként a könyvrészlet címoldalán.

Bíró Lajos (1856–1931) (forrás: A MTM fotóarchívuma)

Az összesen 22 személyt számláló szerzőgárda az akkori zoológia élvonalát képviselő neves kutatókból állt; ott volt közöttük például Abafi-Aigner Lajos, Csiki Ernő, Daday Jenő, Horváth Géza, Méhely Lajos, Mocsáry Sándor, Pável János. Ők a Millennium időszakában az Állattár munkatársai voltak. A Mocsáry Sándor akadémikus által összeállított jegyzék a hártyásszárnyúakról (Hymenoptera) olyan teljes lett, hogy a listát alig lehetett egy-két fajjal bővíteni az elkövetkező években, és hosszú időn át biztos alapot nyújtott a további kutatásokhoz. Hasonlóan magas színvonalat képviselt a Horváth Géza által összeállított fejezet a poloskákról (Heteroptera).

 Mocsáry Sándor (1841–1915) (forrás: A MTM fotóarchívuma)

A Magyar Tudományos Akadémia kiadásában 1955-ben indult útjára a Magyarország állatvilága (Fauna Hungariae) címet viselő monumentális sorozat. A faunakutatás és a hazai állatvilágot bemutató határozók fontosságára Dudich Endre (1895−1971) akadémikus, a budapesti tudományegyetem állatrendszertani tanszékének legendás professzora már évtizedekkel korábban felhívta a szakemberek figyelmét. Sőt, 1928-ban terjedelmes cikket közölt a magyar állatvilág kutatásának megszervezéséről az Állattani Közlemények című folyóiratban.

 Dudich Endre (1895–1971) (forrás: A MTM fotóarchívuma)

A Magyarország állatvilága sorozat szerzőinek tekintélyes része a Természettudományi Múzeum Állattárának munkatársaiból került ki. A sorozat elindítója, megírásának szervezője és fő mozgató rugója Székessy Vilmos (1907–1970) múzeumigazgató, a bogarak kutatója, egyben több faunafüzet szerzője.

Székessy Vilmos (1907–1970) (forrás: A MTM fotóarchívuma)

Az eredetileg 262 füzetre tervezett sorozatból 1955 és 2016 között 174 kötet (füzet) készült el, melyekben összesen csaknem 20 000 oldalon körülbelül ugyanennyi állatfaj került ismertetésre. A 81 zoológus által írt sorozat a Magyar Birodalom Állatvilágával szemben nemcsak felsorolja a fajokat, hanem határozókulcsot és részletes alaktani jellemzést is közöl róluk, illetve röviden ismerteti elterjedésüket. A füzetek terjedelme a tárgyalt csoport fajszámától függően 14 és 424 oldal között változik.

A Magyarország állatvilága könyvsorozat (fotó: Szél Győző)

A faunafüzetek zöme önállóan, puha fehér fedővel jelent meg, míg kisebb részük, mint a Rovaralaktani kifejezések és a Halak − nyilván a szélesebb érdeklődésre és a fokozott használatra tekintettel − kemény táblás formában.

 A „halas faunafüzet” kemény borítós változata és benne a dévérkeszeg rajza

A madaras kötet már eleve egybekötve, kemény táblával jelent meg, míg a Halak, kétéltűek, hüllők kötete (a gerincesekről szóló általános bevezetéssel) eredetileg füzetekben, de a kötet teljessé válása után az egyes részeket az Akadémiai Kiadó könyvesboltjaiban hozzáférhető szürke kötéstáblákba utólag be lehetett kötni. Fentieken kívül összesen 8 ilyen teljessé vált kötet létezik, közülük 4 bogarakkal, 2 legyekkel, 1 lepkékkel, 1 pedig puhatestűekkel foglalkozik.

A madaras kötet borítója és a barátkeselyűt bemutató oldal

A faunafüzet-sorozat legfőbb erénye a hazai állatfajok teljességre törekvő áttekintése az adott csoportban, de nem kevésbé fontos a lelőhelyeik ismertetése valamint az azonosításukhoz szükséges határozókulcsok szerepeltetése. A kötetekben részben a Magyarországon még nem észlelt, de határaink közelében élő fajok is megjelennek, ami hozzájárul a határozás biztonságához. Érdekes, hogy Trianon után 35 évvel is megmaradt az igény a Kárpát-medence faunájának tárgyalására. Ezt tükrözi a Magyar Természettudományi Múzeum rovargyűjteményeinek elrendezése is, ahol az egység nem a mai, hanem a korábbi, jóval nagyobb területű történelmi Magyarország.

A Halak, kétéltűek, hüllők kötet borítója és a mocsári teknőst bemutató oldal

Az ábraanyag, különösen a mintegy 6000 művészi kivitelű, ugyanakkor hiteles, részleteiben is pontosan kidolgozott habitusrajz (az egész állatot bemutató illusztráció) a nem szakember számára is támpontul szolgál a fajok közötti eligazodásban.

A Fauna Hungariae sorozatban megjelent habitusábrák közül talán érdemes megemlíteni Keve Gyula bogarakat bemutató, különleges tustechnikával elkészített munkáit. A művész a három dimenziós bogártestről visszaverődő fényt és ezáltal a felület simaságát-érdességét a tus különböző mértékű kikaparásával jelenítette meg. A sajátos technikával alkotott mesterművek a nyomdatechnikai sokszorosítás sem vesztettek minőségéből.

Szarvasbogár és óriás-galacsinhajtó. Keve Gyula grafikái a Lemezescsápúak kötetéből.

Ami az eddig megjelent faunafüzeteknek az egyes állatcsoportok közötti megoszlását illeti, a legnagyobb terjedelmet: 36 füzetet és 3576 oldalt a bogarak csoportjának szenteltek. Nem sokkal maradnak el mögöttük a hártyásszárnyúak (darazsak, méhek, hangyák) 27 füzettel és 3247 oldallal. Utánuk következnek a kétszárnyúak (legyek, böglyök, szúnyogok) (20 füzet és 2692 oldal), illetve a lepkék (13 füzet és 2323 oldal).

Csapó cserebogár és keleti cserebogár Keve Gyula grafikái a Lemezescsápúak kötetéből.

A bogarakkal foglalkozó munkák több mint egyharmadát Kaszab Zoltán (1915−1986) akadémikus, múzeumi főigazgató, a sorozat főszerkesztője jegyzi. Az általa írt faunafüzetek kiállták az idő próbáját, a rovarászok ma is forgatják őket. A legismertebb ilyen mű talán az 1971-ben megjelent és szépen illusztrált cincéres kötet, mely keresett áru a könyvpiacon.

 Kaszab Zoltán (1915–1986) és „cincéres faunafüzetének” címlapja (forrás: A MTM fotóarchívuma)

Hegedülő csercincér és havasi cincér a Fauna Hungariae Cincérek kötetéből

Ha a Magyarország állatvilága sorozatban megírt oldalak számát tekintjük, a legtermékenyebb szerző kétségtelenül Gozmány László (1921−2006), a lepkék nemzetközi hírű kutatója volt. Az általa megírt 1394 oldal a lepkékről szóló köteteknek kereken 60 százalékát teszi ki. Emellett az összes ábrát maga készítette munkáihoz, beleértve a komoly rajzkészséget követelő habitusképeket is.

Gozmány László (1921−2006) és a fecskefarkú lepke a Fauna Hungariae Nappali lepkék kötetéből (forrás: A MTM fotóarchívuma)

A faunafüzetek kiadása 1955 és 1984 között, ha nem is egyenletesen, de folyamatosan zajlott. Ebben a harmincéves periódusban összesen 160, vagyis évente átlagosan 5,3 füzetet adtak ki, ami csaknem 600 oldalnak felel meg. 1986 és 2000 között már csak 13 füzet jelent meg (átlagosan évi 115 oldal), míg az utolsó, ilyen formátumban megjelent kötetre (a sorozat 174. tagjára) pedig nem kevesebb, mint 16 évet kellett várni, ami már nem is az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg.

 A Magyarország állatvilága sorozat 174 füzetén kívül jelent meg egy kötet Ronkay Gábor és Ronkay László tollából 2006-ban a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága kiadásában, mely hiánypótló munkaként a magyarországi csuklyás-. szegfű- és földibaglyokat tárgyalja. Ez a 414 oldalas a mű szerkezetét, felépítését tekintve meglehetősen hasonlít a faunafüzetekhez, szinte azok folytatásának tekinthető.

Ronkay Gábor és Ronkay László 2006-ban megjelent „bagolylepkés” munkája

Szerző: Szél Győző

Podlussány Attila és Vig Károly: Az Alpokalja ormányosalkatú bogárfaunája (Coleoptera: Curculionoidea). - Szombathely, Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum – MTA Vas Megyei Tudományos Testülete, 2021. 479 pp.

Nagy fába vágja a fejszéjét, aki ma egy nagyobb magyarországi tájegység bogárfaunájáról szeretne átfogó faunisztikai munkát közölni. Ez még egy kis fajszámú bogárcsalád esetében sem egyszerű, de a több mint 1200 fajt magában foglaló ormányosalkatúak esetében óriási feladat. A munka oroszlánrészét az évtizedeken át szívós munkával végzett gyűjtések, az anyag válogatása, preparálása, cédulázása és nem utolsó sorban azonosítása jelentette. A bogáranyag zömét tekintve ez a gyűjtőmunka az első szerző, Podlussány Attila, hazai ormányosbogaraink kiváló és elismert szakértőjének érdeme. Attila szinte az összes, az utóbbi évtizedekben megjelent, ormányosbogarakról szóló hazai faunisztikai munka szerzője vagy társszerzője. Pályafutása során ormányosbogarak százezreit azonosította intézményeknek és magánszemélyeknek, többnyire mindenféle ellenszolgáltatás nélkül.

A gyűjtésen kívül komoly ráfordítást igényel az „egyéb adatok” összeszedése, ami részben az intézményi és magángyűjtemények átnézését, az adatok felülvizsgálatát és digitalizálását, részben a forrásmunkák felkutatását, azok kritikai értékelését, majd az ezekben található adatok kötetbe illesztését jelenti. És még nem szóltunk a nevezéktanról, különösen a tudományos nevekről, melyek az utóbbi évtizedekben rengeteg módosításon estek át az Endrődi Sebő-féle ormányosbogaras faunafüzetek neveihez képest. De ne legyünk igazságtalanok! A kitűnő, de napjainkra sok tekintetben elavultnak számító sorozat füzetei sokáig egyetlen alapvetésként álltak a hazai gyűjtők rendelkezésére. (Tegyük hozzá, magyar nyelven ma sincs újabb, a magyarországi ormányosbogarakat a teljesség igényével bemutató határozókönyv.) A névváltozásokat legkönnyebben a 2019-ben megjelent Checklist of the Curculionoidea of Hungary című, a Folia entomologica hungaricában megjelent Podlussány Attila, Szénási Valentin és Merkl Ottó szerzőhármas 142 oldalas cikke alapján követhetjük nyomon.

Jelen munka az ormányosalkatúak (Curculionoidea) családsorozatából öt bogárcsalád (áleszelények – Nemonychidae, orrosbogarak – Anthribidae, eszelények – Attelabidae, pálcaormányosok – Brentidae és ormányosbogarak – Curculionidae) 894 fajának gyűjtési adatait tartalmazza. A felsorolt lelőhelyek túlnyúlnak a mai határainkon, mert a szerzők a teljesség igényével felvették a történelmi Sopron, illetve Vas megye Ausztriához csatolt részeiről, az ausztriai Burgenland területéről származó bogarak adatait is. A felsorolásban így olyan fajokat is találunk, melyeknek a mai határainkon belüli előfordulása bizonyító példányok hiányában kétséges vagy egyértelműen kizárható.

A 479 oldalas tanulmány zömét a fajok és lelőhelyeik felsorolása teszi ki. A mű használhatóságát nagyban növeli, hogy a szerzők nemcsak a ma érvényes tudományos nevet, hanem a mások által korábban használt névváltozatokat (szinonimákat) is feltüntetik – amennyiben a korábbi mű szerzője közölt lelőhelyadatot a szóban forgó fajról. Álljon itt egy kiragadott példa: a 173. oldalon szereplő szeplőlapu-tarkaormányos (Mogulones andreae) nevű fajt a korábbi adatközlők Ceutorrhynchus ornatus-ként szerepeltették, így a témában kevésbé járatos olvasó esetleg nem is gyanítja, hogy egyazon taxonról történik említés, hiszen még „a generikus név sem stimmel”. Szintén nagyon hasznos a magyar fajnév megadása, éppen az egyértelműség okán. Itt csak egyetlen, a legjobbnak ítélt magyar név szerepel, de ha az olvasó a magyar nevek teljes arzenáljára kíváncsi, akkor a Folia entomologica hungarica fentebb említett angol nyelvű cikkét (Podlussány et al. 2019) kell fellapoznia.

Jelen mű első 35 oldala a bevezetést, a vizsgált terület bemutatását, a kutatástörténeti áttekintést, az ormányosalkatú bogarak alaktani és életmódbeli jellemzését, az értékelést, az adatok forrását és megjelenítését tartalmazza. Az alapos, minden részletre kiterjedő írásmű, mely akár önálló kötet is lehetne, a második szerző, Vig Károly munkája. Ebből megtudhatjuk, hogy az Alpokalja földrajzi értelmezése a különböző szerzőknél nem egységes, de tágabb értelemben a Keleti-Alpok keleti előterében húzódó középhegységi vonulatokat, peremi és köztes helyzetű medencéket és völgyeket foglalja magába. A lelőhelyek szempontjából fontos részei többek között a Fertő-tó környéke, az Őrség, a Vendvidék, a Kőszegi- és a Soproni-hegység, a Rába vidéke, a Vasi-hegyhát valamint kisebb részben a Zalai-dombság.

Izgalmas olvasmányt kínál a tudománytörténeti áttekintés, amely a Fajok és lelőhelyeik ismertetése címmel az adatközlő részt megelőző legterjedelmesebb alfejezet. Dióhéjban az egész magyarországi bogarászat lepereg előttünk, bár a két kulcsszó: az Alpokalja és az ormányosbogarak nyilvánvaló szűkítést jelent. A viszonylag korai munkák közül a legjelentősebbnek Kaszab Zoltán (1937), majd utána néhány évvel Csiki Ernő (1941) a Kőszegi-hegység bogárfaunáját ismertető cikkei tekinthetők. Mérföldkő volt Az Alpokalja Természeti Képe című kutatási program, melyet Horváth Ernő, a Savaria Múzeum Természettudományi Osztályának vezetője indított meg 1976-ban. A program kezdeti éveiben a kutatók elsősorban a Kőszegi-hegységre fókuszáltak, míg a Soproni-hegységre kevesebb figyelmet fordítottak. Több, a jelen kötet szempontjából is fontos cikk született a Savaria Múzeum által szervezett, Az Őrség Természeti Képe kutatási program, illetve a Magyar Természettudományi Múzeum által fémjelzett Fertő–Hanság Nemzeti Park kutatás során az 1990-es, majd a 2000 utáni években. Az utolsó, a kötetben figyelembe vett faunisztikai adatok a 2021. június 11–13. között megtartott XXI. Magyar Biodiverzitás Napoknak köszönhetők.

Az ormányosbogarak alaktani és életmódbeli jellemzése bármely állattani kézikönyvnek becsületére válna tömörsége és közérthetősége révén. Egyúttal jó támpontot nyújt a régi és új rendszer összehangolásában, a régi és új csoportok és nevek közötti eligazodásban. A kötet nagyságrendjét jól jellemzi, hogy nem kevesebb, mint 150 gyűjtő (köztük egy intézmény) adatai szerepelnek benne, és a bizonyító példányokat őrző intézmények, illetve magángyűjtők száma 23.

A kötet elsősorban a szakemberek érdeklődésére tarthat számot, de haszonnal forgathatják az amatőr rovarászok és vizsgájukra készülő biológus vagy zoológus hallgatók. Sajnálatos, hogy a rendelkezésre álló források szűkössége miatt mindössze 200 példányban jelenhetett meg.

Szél Győző

Imre Retezár and Győző Szél (2021): The genus Carabus in the Carpathian Basin (Coleoptera, Carabidae). Systematics, faunistics and iconography. Imre Retezár, Budapest, 144 pp. + 35 Figs + 203 Plates.

A Kárpát-medencei nagytestű futóbogarak (Carabus-fajok) átfogó monográfiája jelent meg az idén szeptemberben Retezár Imre és Szél Győző szerzőségével. Az angol nyelvű, nagy alakú (A4-es méretű) kötet a Kárpát-medencében élő 39 Carabus-fajt mutatja be, ám az alfajokkal együtt összesen 181 taxon jelenik meg a műben. A határozókulcsban csak a fajok szerepelnek, de az összes taxonról van színes habitusfotó (a változékony színű/megjelenésű taxonokról több is) és a határozásban gyakran fontos hím ivarszervről és benne található belső zsákról is készültek fotók. A szárnyfedő fajra jellemző skulptúrája, bordázata a nagyított felvételek segítségével alaposan tanulmányozható.

A fajok és alfajok elterjedését ponttérképek ábrázolják, míg a szöveges részben az eddig ismert lelőhelyeik fel is vannak sorolva. A térképpontokhoz szükséges lelőhelyadatoknál az irodalmi adatokon kívül elsősorban Retezár Imre magángyűjteménye szolgált alapul, de a szerzők figyelembe vették a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményének anyagát is. A lelőhelyadatok ábrázolásán kívül a szerzők röviden jellemezték a bogarak élőhelytípusait, a néhány példányban előkerült ritkaságok esetében pedig olykor részletesebb adatokat is megadtak.

Jelen munka nem tartozik a „könnyű, esti olvasmányok” közé, így elsősorban a szakembereknek készült. Ettől függetlenül a kötetnek több mint a felét kitevő 200 táblányi (összesen csaknem 1500 fotót tartalmazó) kiváló minőségű színes fotó szemet gyönyörködtető, és jó alapot ad a fajok felismeréséhez a szövegben való különösebb elmélyülés nélkül is. Hasonlóképpen jól használhatók az elterjedési térképek is. A Carabus-könyv másik nagy erénye, hogy a Kárpát-medencében élő fajokat tárgyaló fontosabb közlemények szinte mindegyikét felhasználja és idézi, így jelentős időt takarít meg a témával foglalkozók számára.

A nagy testű futrinkák (Carabus-fajok) méretük, feltűnő megjelenésük, nem utolsó sorban pedig szépségük miatt mindig is kitüntetett figyelemben részesülnek. Viszonylag könnyen gyűjthetők és azonosíthatók, ezért a legtöbb bogárgyűjteményben helyet kapnak, elterjedésükről éppen ezért aránylag sokat tudunk. Fajaik ugyanakkor előkelő helyen szerepelnek a hazai és nemzetközi védett listákban, vörös könyvekben, de Natura 2000 fajok is akadnak köztük. Nem árt tudni, hogy a hazai fajok mindegyike védelem alatt áll (vonatkozik ez a közeli rokon bábrablókra (Calosoma) és cirpelőfutókra (Cychrus) valamint az összes homokfutrinkára (Cicindela) is. A futrinkák gyakori alanyai az általános faunisztikai és monitoring vizsgálatoknak, ugyanakkor előszeretettel alkalmazzák őket közösségszerkezeti (community structure) kutatásokban is, hiszen érzékenyen reagálnak a különféle környezeti paraméterekre, másrészt a talajcsapdázással szerzett kvantitatív adataik statisztikailag is jól értékelhetők.

A fajok zöme a Palearktikumban terjedt el, de 11 fajuk a Nearktikumban él, így valójában holarktikus csoportról van szó. A fajok számát a mértékadó Die Käfer Mitteleuropas (Közép-Európa bogarai) c. sorozat futóbogarakat tárgyaló kötete 800-ra becsülte 2004-ben, míg egy ugyanebben az évben megjelent Carabus-monográfiában már 853 faj szerepel. Bár pontos adatot nemigen lehet megadni, az aktuális fajszám feltehetőleg megközelíti vagy el is éri az 1000-et, a faj alatti kategóriákkal együtt pedig több mint 4500 taxonról beszélhetünk egy 2019-ben publikált autentikus munka alapján. Európában a kaukázusi fajokat is beleértve kb. 250 Carabus-faj ismert, míg a Magyarországon élő fajok száma 27.

A Kárpát-medencei futrinkák zöme a lomboserdők és a fenyvesek lakója, csak néhányuk sztyepplakó, mint a magyar futrinka (Carabus hungaricus) és az érdes futrinka (C. scabriusculus), esetleg az alhavasi-havasi erdőhatár feletti zónában élnek, mint a hazánkban nem élő fenyves-futrinka (C. sylvestris) és Fabricius-futrinka (C. fabricii). Specializált életmódú fajok a kárpáti vízifutrinka (C. variolosus) és a dunántúli vízifutrinka (C. nodulosus), melyek olykor a víz alatt vadásznak, vagy ott keresnek menedéket ellenségeik elől. A fajok többsége szárnyatlan és röpképtelen, míg a szárnyas futrinka (C. clathratus) hártyás szárnya jól fejlett és jó repülő is egyben.

A Carabus-fajok zömmel ragadozó életmódot folytatnak, külső emésztésűek, áldozatukra emésztőnedvet fecskendeznek, majd az előemésztett folyadékot felszürcsölik. Az imágók és a lárvák főleg éjszaka aktívak, táplálékukat (férgek, rovarok, csigák, esetleg dögök) szaglás, illetve tapintás útján találják meg. A specializáltabb, hosszú rágójú fajok nagyobb mértékben csigafogyasztók, mint a rövid rágójúak. A fajok egy része a földben, imágó alakban vészeli át a telet, amíg más fajok lárva alakban telelnek át.

Szél Győző

(Magyar Természettudományi Múzeum)